Budapest, 2010.07.21.

Nagyon érdekes a problémafelvetése Sándornak, legalábbis az, amit bennem ez a kép felvet, a szürkéivel, a fátyolosságával, és azzal, ahogy újrarendezi a teret, saját képére formálva, sűrítve. Ebben nekem az a szép, hogy egyből beindul a történet, amit oly sokszor tapasztalunk, hogy csupa lelkesedésből és szívjóságból valami borzalmas giccsparádé születik, kevés a pénz, ezért szűkre vágott térben próbálunk a macskakő közé életet lehelni, ami bárhol másutt jól mutathatna, de itt, ezzel a szoborral nem hogy nem kapcsolódik, de valami borzalmasan ellene dolgozik és lehúzza, és igen, így kell élnünk, ezt a - már elnézést érte - kultúrházi portás agilitást kell elszenvedni. Ki akarjuk emelni a szobrot, méltóvá tenni a helyet hozzá, mert nem bízunk a szobor önálló életében és erejében. Sándor még egy trükköt is kieszelt, mert a Nodal Ninja panorámafej állványát képelemmé komponálta, mint egy új origóként, mint egy képzelt nullpont jelzésként megmutatva, hova kéne állni, és ha már asszociáció, erről eszembe jut Cseh Tamás Antoine és Desiré lemezéről a bogaras szám, és hadd ne beszéljek arról, hogy vajon hányszor végzik valami fémhulladékudvarban a szobor letörhető részei. Ezek vagyunk. Autóstul. (hegyi)
értékelés: