Pár éve itt dolgoztam. Most már csak "nosztalgiából" járok ide. A telep képe mindig változik, egyre több ház lesz az enyészeté. Szeretem itt a fényt, a színeket, a szagokat pedig nem érzem.

Az a jó ebben a képben, hogy nem akar drámai szociografikus megközelítést mutatni, úgy mutatja ezt a helyet ebben a napsütésben, hogy az emberben fölmerül a kérdés, hogy oké, de ez egy vidám helyzet. Vidám a kék, a piros ajtó, tisztára vannak festve a falak, szép az idő, még van ott egy macska is, minden rendben van. A teregetett ruháknál az ember elgondolkodik, hogy azért mégsem biztos, hogy annyira rendben van, és az megint egy érdekes és fontos döntés, hogy nincsenek emberek a képen, csak az ember nyoma. Amennyit én ezen változtatnék, az, hogy a kép tetejéből ott vágtam volna, ahol jobb oldalon kifut a tető éle. Ha ott vágsz, akkor a nézőnek a tekintetét lejjebb kényszeríted a képen. Itt most a tető fölött el tudok nézni, ez nem annyira jó, úgy határozottabb lenne az üzenet. Amennyit fölül vágtál, annyit alul hozzá kellene tenni, mert ott a járdavonal furcsán vágva fejeződik be. A kép nagyon rendben van, az üzenet is, nem akar szépelegni, nem akar direkt hatást kelteni, hanem hagyja, hogy a néző maga döbbenjen rá arra, hogy mi történik. Emiatt a vágási mizéria miatt én kettő csillagot adok, mert fontos kérdés, hogy a tömeggel hogyan dolgozunk. Még az is egy izgalmas helyzet lenne, ha az egész tetőbe belevágsz, mert a tető annyira nem fontos, és az előtérrel foglalkozol határozottabban. Ha görgeted a képernyőt, akkor el tudod érni azt a pontot, amikor nincs ég, akkor ez még határozottabb üzenetté válik. (hegyi)
értékelés: