Az elgondolás jó, és érdekes irányokat lehet majd itt találni. Azt gondolom, hogy mindenféleképpen pártolandó az, hogy a formákkal a maguk egyszerűségében és tisztaságában foglalkozzunk, és ehhez a sziluett nagyon jó gyakorlóterep - azokat a dolgokat, amiket tömegelhelyezésben az embernek gyakorolnia kell, talán egyszerűbbé is teszi. Én most azt mondom, hogy ennek is köszönhető az, hogy ennél a képnél most viszonylag egyszerűen, és talán érthetően tudok arról beszélni, hogy mi a probléma a tömegelhelyezéssel. Egyrészt maga a figura egy kicsit előre dől, és mivel a horizont sem egyenes, ezért az egész kép elfordult. Ha ezzel a tempót akarnám érzékeltetni, akkor ennek nem álló formátumú képnek kellene, hogy legyen, hanem fekvőnek, méghozzá úgy, hogy a mozgás irányához még hozzáteszünk legalább egy fél képnyit, tehát kiegyenlítjük ezt az egészet, és akkor ezt a dőlést, ezt a mozgást, ezt az elfordulást dinamikában egyensúlyba kell majd hozni. Ha nem ez a cél, hanem valamilyen nyugalmas, statikus helyzetet akarok, akkor viszont vissza kell hozni az egyeneseket. A másik az, hogy az utómunkánál fontos arra figyelni, hogy ne jöjjön létre olyan tömörítési hiba, ami, megint azt mondom, hogy a kép élvezetét csökkenti. A nagyon kontrasztos átmeneteknél lehet látni, hogy a feketéből a szürkébe úgy ugrik át a tónus sok helyen, hogy közben egy fehér, szellemképszerű hatás van. Ez tömörítési kérdés, érdemes erre odafigyelni. A harmadik az, hogy az élességgel is csínján kell bánni. Tehát, ha sziluettel dolgozunk, akkor nem alkalmazhatunk kicsi mélységélességet, méghozzá azért nem, mert bizonytalanná tesszük a kontúrokat. Most hátul, a hajnál, vagy a fejtetőnél lehet ezt a legjobban megfigyelni. Azt tudni kell, hogy a sziluett abszolút két dimenziósra vasalja ki a fő motívumot, ebből kifolyólag nagyobb mélységélességet kell alkalmazni, hogy a hozzánk közelebb eső, vagy távolabb lévő részek is ugyanabba az élességtartományba essenek, és így, ez a két dimenzióra váltás tökéletes lehessen. Ezek azok a dolgok, amiket szerettem volna hozzáfűzni. Azonban még egy dolgot hadd tegyek hozzá, ugyanis az egy érdekes kérdés, hogy miért jobbról balra haladunk, mi az oka ennek. Van ebben némi melankólia. Tudom, ezen szoktunk vitatkozni, hogy vajon van-e annak értelme, hogy a múlt a baloldal, a jövő pedig a jobb, és a haladási irány meghatároz egyfajta dinamikát a történetben. Én hiszek ebben, hogy ennek van jelentősége, és nyilvánvaló, hogy ezek sokadrétegű, tulajdonképpen a tudatalattit célzó üzenetek, de az értéke, vagy a hatása, az mindenféleképpen tetten érhető. Hogy ez portré-e? Én azt gondolom, igen, de azért azt tegyük hozzá, hogy sok mindent vesztünk a sziluettes ábrázolással. Amit itt elvesztünk, azt valamivel majd pótolni kell. Vagy valamilyen jellegzetes ruhadarabbal, ami azt a személyt jól illusztrálja. Tehát, ha ő például kalapot hord, akkor annak a kalapnak valahol meg kell jelenni, ha ő sokat cigarettázik, akkor annak a cigarettának, tehát valamivel vissza kell hozni ezt az egyéniesítő hatást, mert különben nem biztos, hogy felismerhető lesz majd mindenkinek, és hát, azért a portrénak ez egy fontos szerepe, hogy a modellt tartsuk meg ebben az értéktartományban. Nyilvánvaló, lehetne itt példának említeni Picassot, de én mégis azt mondom, hogy próbáljunk meg először a konvencionális irányból elindulni. Ez most nekem 2 csillag. (hegyi)
értékelés: