A lépcsőházban találtam ezt a szitakötőt. Egy pók hálójából szedtem ki, már halott volt. Mielőtt eltemettem, alaposan megnéztem, lefényképeztem. Nem, nem daraboltam szét. Lehet hogy a képek morbidnak tűnnek, engem pusztán a kíváncsiság vezérelt. Még sosem láttam ennyire közelről ezt a csodálatos élőlényt.

Mariann rendszeresen küld makrofotókat, én ennek nagyon örülök, mert olyan dolgokat mutat meg, amiket a hétköznapi szemlélő lehet, hogy nem figyel meg. Ez most egy szitakötő, az én kedvenc kis nünükém, nagyon szeretem őket, szerencsére most visszatértek a tóhoz, úgyhogy nálunk is vannak ilyenek. Az első kép egy nagyon szép lenyomatként jelenik meg, még azt is mondhatnám, hogy Dürer nyomatai azok, amikre emlékeztet ez a fajta beállítás. Van dolog, amit nem teljesen értek: egyrészt picit túl van exponálva a szárny, miközben ennek a rovarnak a szárnya az, ami igazán nagy szépsége, ezek a hártyák, ehhez képest most ez túl sok fényt kapott, és van valami teste végénél, ami nem tudom, hogy micsoda. Azt se tudom, hogy ő egy élő állat volt-e, vagy már preparátum, de valahogy olyan kis kuszák a lábai. Ha preparátum, akkor ezt ki kell dolgozni rendesen, bár természet- és makrofotónál jó, ha igazival dolgozunk, és nem valami preparált valamivel, mert aki ezt ismeri, azt mondja, hogy már halott, és borzasztó, szóval ezzel lehetnek érzelmi problémák. A következő kép közelről mutatja ennek a kis lénynek a fejét, és olyan, mint egy ilyen NASA pilóta a kis sapkájával, miközben félelmetes kis lábai vannak, tehát nem is annyira barátságos innen nézve. Aztán jön egy váltás, egy más háttérrel dolgozunk, ismételjük a fenti képet, csak egy másik beállításban, aztán kapunk egy részletet az állat törzséről, ami azért érdekes, mert olyan, mint egy afrikai rituális totemoszlop. Amit nem teljesen értek az, hogy miért kellett változtatni közben a háttéren. Ha már valamelyik döntést meghoztuk, egyébként én a fehérre szavaznék, akkor tartsunk ki az mellett. Azért szavaznék a fehérre, mert ennek a textilfelületnek a bolyhai bezavarnak, elviszik a fókuszt. Másrészt itt is fontos a történetmesélés. Ha elindulunk a teljes ábrázolásból, akkor lépésről lépésre jussunk el valahová, most fölvázolódnak dolgok, kettő nagyjából ismétlődik is. Például, ha már a kis testét és a fejét megmutatom, mint érdekesség, akkor a szárnyát is érdekesnek tarthatnánk. Én ezt visszaadom ismétlésre, mert ennél összefogottabb meglátásokat kaptam eddig Marianntól. (hegyi)