Szeretem, ahogy Bara mesél. Egyrészt pontos megfigyelő, és ez segít a nézőnek is, mert az első kép igen jól érthető és szerethető, színeiben az ősz, a meleg tónusok kapnak szerepet, a bandázó kiskutyák és a férfialak jól komponált és értelmet ad a kereszteződésnek, könnyűnek látszik, de a szerencsén kívül a megfigyelés az, ami fontos szerepet kap, mert nem elég, hogy kéznél volt a gép, de Bara jókor exponált. A második kép formajátéka az elsőből eredeztethető, és emiatt a nézőt Bara mintegy kézenfogja és vezeti tovább, gyere, nézd mit mutatok, hát nem érdekes, mindezt egy igen lecsupaszított kompozíciós játékban, ahol a tömegelhelyezés dekára pontosan ki van számítva, de nem izzadtságszagú, pont attól nem az, hogy a vonalak és határok rendje a tömegre és nem a grafikai megjelenésre koncentrál. A harmadik kép az első kettőből épül, nagy ugrás, hiszen elsőre keresi az ember, hogy na, ezen hol a kereszt, hol a kutya, hol vagy Bara, elengedted a kezem... Aztán többszöri megnézéssel kiderül, hogy ez a rímpár nem didaktikusan épül, hanem ez a kép az első kettővel áll keresztben, az egyenesek a görbékkel, és erre segít rávezetni minket Bara azzal, hogy ez a kép monokróm, még egyszerűbb, még távolabbra és magasabbra helyezve a mércét. Szép, ugyanakkor épp a távolság miatt hordoz melankóliát, a kívülálló magányát is. Köszönöm. (hegyi)
értékelés: