Azt elmondom most, rögtön az elején, hogy ez a kép Zsu döntése alapján a szorgalmiba került, de én önhatalmúlag átemeltem, mint lecke. Mégpedig azért, mert egy portré leckénél fontos, hogy tudjunk beszélgetni a portréról, még akkor is, hogyha az alkotó szándéka szerint ez esetleg csak egy szorgalmi mennyiséget ér. És én se pro se kontra nem ezen szeretnék vitatkozni, hanem szeretném kihasználni az alkalmat, hogy mesélhessek erről a képről, mégpedig azért, mert a szorgalminál abban állapodtunk meg, hogy szorgalmi képeket nem elemzünk. A portré alanya szemmel láthatóan valami előadói helyzetben van, tehát valamilyen színpadi helyzetben, erre utal az öltözet is, erre utalnak a gesztusok és erre utal egyértelműen a mikrofon. Mint minden ilyen helyzet karikírozott, túlrajzolt egy picit, és ennek egyetlenegy oka van, hogy van egy bizonyos méretű nézőtér, és ezt a nézőteret be kell tudni sugározni. Tehát magyarán, az első sorban ülőknek hasonló élményt kell tudni nyújtani, mint az utolsó sorban ülőknek, mert nagyjából ugyanannyit fizettek a jegyükért, ezért minden gesztus egy picit nagyítva van, minden gesztus egy picit erősített. A kéztartás is, a cigarettához kell még egy szipka is, bár én azt nem látom, hogy ez a cigaretta meg lenne gyújtva, de még lehet, hogy erre is sor kerül, és maga a ruha is meg az a fajta megjelenési forma, ahogy az előadó magát aposztrofálja. Én nem tudom, hogy ez egy önálló est lehetett vagy valamilyen színdarabból kimetszett rész, vagy valami musical, ez ebből a helyzetből nem derül ki, de mégiscsak azt mondom, hogy maga a kép az izgalmas. Hogy a kép címe mire akar utalni, abban most nem vagyok 100 %-ig biztos, erre valamennyi magyarázatot talán Zsu fog adni, de mint színpadi fotó ez a kép számomra megáll a lábán. Bár ábrázolásra került minden fontos manifesztum, tehát a fülbevalóföldgömbök, a hajpánt, a mikrofon, a cigaretta, a kesztyű, minden, ami ehhez fontos és hozzátartozik, mégis, talán hogyha egy lépésnyivel megpróbálunk a modell elé kerülni, akkor kiküszöbölhetjük azt, hogy most ezek a nézők – kopasz bácsi, meg a hajas kislány – ne legyenek ennyire határozottak. A másik megoldás, hogy ha mélységélességben egy kicsit szűkebbre komponálunk, akkor ezek a formák elmosódottabban jelentkeznek. A másik ellentmondás számomra az, hogy mintha a néni nem tudná eldönteni, hogy énekelni vagy cigarettázni akar, mondjuk, ha egy fagyit képzelünk el, hogy nyalni akar a fagyiból vagy szívni a cigiből. Ilyen van egyébként az ember életében, tehát ezt is el tudom fogadni, hogy az ember zavarban van és akkor hirtelen fagyi evés közben rágyújt, de most ez a két gesztus egymásnak ellentmond. Ha egy tized másodpercet várunk, akkor eldől a helyzet, tehát akkor meglátjuk azt, hogy egy kicsit odébb emeli ezt a cigarettát, és a mikrofont emeli közelebb, avagy kér valakitől tüzet és akkor meggyújtják azt a cigit, és lejjebb engedi a mikrofont. Szóval most ennek a kettőnek a határán van ez a kép, de én kedvelem ezt a képet és kettő csillagot megadok rá. Azért kettőt, mert ez a mélységélesség dolog akármennyire bagatellnek tűnik, de fontos. Tehát most ott van egy rendezetlenség a mikrofon körül. Erre, mint portré azért érdemes odafigyelni. És a személyesség abba is megnyilvánulhat, hogy valahogy felhívjuk magunkra a figyelmet, leejtjük a táskánkat, tüsszentünk egyet vagy a fene tudja. Tehát erre azért meg lehet találni a módot, hogy ez a hölgy ránk nézzen egy pillantással, tehát amikor ezt a hanghatást keltjük, akkor készülünk persze az expozícióra is, és exponálunk. Aztán utána lehet, hogy futni kell a teremből, sok minden történhet, de egy fotóért érdemes kockáztatni. (hegyi)
értékelés: