Egy olyan képsorozatot látunk, ami tulajdonképpen egy téma feldolgozásnak tekinthető, a téli befagyott Balaton különböző megközelítéseit látjuk. Tehát ezek tulajdonképpen gyöngyszemek egy sorban. Ha végigtekintünk ezen a sorozaton, ugye az első kép egy mondhatóan klasszikus 30-as évekbeli megközelítést mutat, gyönyörűen kirajzolva azokat a repedéseket a tó jegén, de mégis egy nagyon finom tónusábrázolással mutatva mindezt, és a tárgyiasságon túlmutatva hoz egyfajta érzést, egy érzékelést. Ebben a kicsit melankolikus helyzetben a második kép egy nagyon is mai, konstruktivista megközelítése a befagyott vízfelületen jelentkező jégszilánkoknak és azoknak a struktúráknak, amik ilyenkor ki tudnak alakulni, és ez egy nagyon jó megfigyelés és nagyon szépen van kontrasztban is tartva ez a helyzet. A következő kép igazándiból nem is a tél direkt ábrázolásával éri el a hatását, hanem a hiánnyal. Egy csónak evezőtartóját látjuk, amiben nincs evező, és hogyha igazán végiggondoljuk, akkor csak a másodlagos közlési síkon tudjuk ezt az egész dolgot érzékelni, vagy helyére tenni elsődlegesen, ez akár készülhetett volna egy verőfényes őszi, vagy nyár végi délutánon is, és mégis, ez a hiány az ami helyrebillenti és értékelhetővé teszi ezt a történetet. Utána egy befagyott jégstruktúrát látunk, majd ez a struktúra egy távolabbi felvételen megismétlődik, mint Nazca-vonalak. A jég alá szorult levegővel és ezekkel a repedésekkel egy nagyon izgalmas felületi játékot és egy konstruktivista megközelítést hoz, és utána a következő állókép pedig visszahoz minket ebből a fajta elrugaszkodásból a valóság színterére a jég, a feltört jégtömbökkel olyan struktúrákat találva, ami minthogyha egy akár szeles búzamező, vagy egy hullámzó tenger lenne és tulajdonképpen az előtér és háttér közötti különbség nem térbeliségében, hanem méreteiben érzékelhető. És tulajdonképpen a legutolsó kép az ami az emberi jelenlétre leginkább utal azzal, hogy egy evezőt láthatunk a vízben a tó jegébe fagyva. A képeket végigsorjázva egy nagyon érdekes ritmust hoz létre az alkotó. Elindul valahonnan, föltesz magának egy kérdést, és erre próbál meg választ találni. Közben az értelmezés fókuszát, és az értelmezés „objektívjét” különböző pontokra állítva, hol közeli, hol távoli, hol a makró világ, hol a nagytotálokkal mutatja meg azokat az érzelmi kötődéseket, amit tulajdonképpen így, hogyha a képsort megnézzük nagyon is erősen ad egy jelentést arról, hogy mit jelent Bélának ez a vízfelület, mit jelent neki a tél, mit jelent neki ez az egész történet. Még azt is mondom, hogy ez akár a csend kategóriájába is kerülhetett volna. Nagyon érdekes értelmezés az, hogy ez a riport leckéhez került, ugyanis nem egy szocio történeti helyzetet dolgoz föl, hanem tulajdonképpen egy saját belső világba kalauzol minket ezeken a képeken keresztül, úgyhogy megvan rá a három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés: