Kedves Mariann, az a helyzet ezzel a képpel, hogy kicsit fádok, fáradtak a színei, másrészt szép szorgosan körbevágtad, mintha egy albumba akarnád berakni, ahova nem férne el ennél tágabb kompozícióban. Mindent levágtál róla, ezért az egésznek a levegősségét szorítottad határok közé, nincsenek rajta nagy gesztusok, nagy ecsetmozgások, hanem nagyon feszült, nagyon szoros ez a kép így. Azt is mondhatom, hogy azzal próbáltál dinamikát hozni ebbe a helyzetbe, hogy ezt a nagyon szoros képhatárt használtad, miközben maga a téma nem elég izgalmas formailag sem, színében sem. Szerintem bármilyen más vízparti helyzetben elkészíthető egy ilyen kép, a víz, a tükröződés meg a túlpart, de az nem árt, ha tudjuk, hogy ilyet egy nap kb. 26 ezret készítenek a fotósok, és valahogy ebből a tömegből ki kell tűnni, és nem elég az, hogy ez a vágással tűnik ki, hanem a témával kell, a helyszín, a pillanat megválasztásával. A természetfotósok nem véletlenül töltenek napokat a lessátrakban kényelmetlen körülmények között, nem csak azért, hogy megnézzék azt, hogy a kismadár hogyan kelti ki a fiókáit, hanem hogy a megfelelő világítási helyzetet megtapasztalják, és ehhez még akár fényképezőgép sem kell, elég a türelem, és az, hogy egy kiránduláson leverjük a mi kis sátrunkat valahol, és figyeljük, hogy melyik időpont a legizgalmasabb fénytanilag. Ha sorrendet tudnék mondani, az ilyen természetfotóknak az első az, hogy kiválasztjuk a helyszínt, ami formailag izgalmas: olyan fákat, bokrokat, ritmusokat tartalmaz, ami magát a kompozíciót dinamikussá teszi, majd megkeressük világításban azt az időpontot, amikor ezt lefotózzuk. Ezután várunk hosszú, néma lesben, hogy valami izgalmas dolog még történjen, hogy egy vadkacsa csapat húzzon el a vízen, hogy valami pontos ritmust be tudjunk kapcsolni. Én ezt most visszaadnám ismétlésre. (hegyi)