...nem vagyok méltó...
Ennél a képnél már volt egy beszélgetés a kommentároknál, ahol az került terítékre, hogy Balla fényképez-e színest, avagy nem. És ott én elmondtam, hogy fényképez, bár ő maga nem tartja a munkáinak a központjának azt, hogy színekkel fejezze ki a gondolatait. Ugyanakkor ha olyan élményt szeretne átadni, amihez szükségét érzi a színek használatát, akkor használja is. De én azt gondolom, hogy ez a felvetés ennél a leckénél nem fontos. Mégpedig azért nem, mert a lecke nem arról szól, hogy fotózzunk ballául. A lecke nem arról szól, hogy mutassuk meg, hogy mi is meg tudjuk közelíteni, vagy elérjük, vagy akár túl is szárnyaljuk azt a szintet, amit ő akár egy csendélettel, vagy egy portréval elért. Itt arról szól a lecke, vagy arról szeretne szólni, hogy van egy alkotó, aki úgymond az Estiskola munkásságát figyelemmel kíséri. Hogyha beszélhetünk szellemiségről, akkor az az attitűd, amiben a képelemzések készülnek, vagy amit akár én is szeretnék átadni a magam tapasztalatából, az nem titok, hogy azokból a tapasztalatokból és együttmunkálkodásokból adódik, amit én Demeterrel folytattam. Tehát számomra ő a Mester, és ez a lecke, mint tiszteletadás legfőképp arról szeretne szólni, hogy ismerjük meg azt, amit ő létrehozott és valamilyen viszonyrendszert - aki ebbe a leckébe beszáll - alakítsunk ki Balla munkáival kapcsolatban.
Visszatérve a képhez: olyan ez a kép, olyan torzítások vannak rajta, mintha halszem optikával készült volna. A tér, mintha egy kulcslyukon keresztül figyelnénk, olyan élményt ad. Abszolút nem a valóság leképezése a cél, hanem mint egy megfigyelő, egy külső szemlélő próbálunk valamilyen belső helyzetbe bekukucskálni. Nekem legalábbis ez az élmény. És mindez egy csendéleten keresztül történik meg, de itt a csendélet tulajdonképpen csak egy gesztus, egy jelzés, ugyanis ha megfigyeljük, akkor nem csak a virág szirmai hullottak le, nem csak a rózsa sárgult el, hanem maga a kompozíció is. Tamás tudatosan életlenben tartotta ezt a felvételt, ráadásul, ha jól megfigyelem, picit be is mozdult. Tehát kvázi olyan mint hogy ha levettem volna a szemüvegemet. Megint érzések jönnek, amit nem kötelező elfogadni: az én saját, szubiektív viszonyomat szeretném ehhez a képhez elmondani. Első nekifutásra az is eszembe jut, ha ezt a képet szemlélem, hogy van egy festő, akinek van egy híres képe, amin elfolyó órák vannak. Ezt a festőt Salvador Dalinak hívják. Ezen a képen nem véletlenül szerepel egy hőmérő, ami akár értelmezhető úgy is, mintha lefolyna az asztalról. Ezt az érzetet az hozza létre, hogy van egy árnyék, ami kettévágja ezt a hőmérőt, de mégis egy izgalmas tér-játékot hozott létre a kép sarkánál. Azt gondolom, hogy itt ebben a képben, azok, akik kevésbé ismerik Balla munkásságát, az ami a konkrét kapcsolódás, hogy Balla is az elmúlással, a mások számára kevésbé szép, vagy kevésbé fontos, már kidobásra ítélt virágokkal foglalkozott pályájának egy jelentős részében. Én, aki láttam elég sok Balla képet, mondhatom azt is, hogy van egy nagyon hasonló színű és állagú rózsás csendélete. Ezt azért mondom, hogy a kapcsolódás abszolút érthető, mégis, ahogy az előző képnél is, Tamásnak sikerül egy saját nézőpontot átadni, egy saját érztetet átadnia. Nekem ez az érzet a bekukucskálás, meglesés érzete. Elnézést kérek, ha nem ez volt a szándék, de nekem olyasmi élmény jön, mint hogyha Balla elkezdett volna egy csendéletet rendezni, aztán elhívták a telefonhoz, és Tamás egy kulcslyukon belesett volna, hogy na hol tart a mester a csendélet megrendezésével. Tehát számomra ez a kép ilyen üzenetet ad, és abszolút el tudom fogadni azt is, ha másnak más élményt hoz. (hegyi)
értékelés:
Nagyon köszönöm az értékeléseket. Hogy Demeternek is megmutattad, az számomra nagy öröm és megtiszteltetés.
Ez a kép valóban halszemmel készült. Nem megrendezett kép, barátaim házában készült.