Gimesi Andrásnak volt a táborban egy képe, a Tükör által homályosan; na, az jutott eszembe, amikor megláttam ezt a kis tükröt a falon. Ennyire gagyi-ócska-foltos-homályos tükröt rég láttam, de akkor, ott érdekes volt benne magamat látnom.

Erről a képről első pillanatra rögtön az Alice csodaországban jut eszembe, az a fajta akár még gyermekinek is mondható világ, amit ezek a mesék hoznak bennünk elő, miközben a képen jól láthatóan a szereplő nem egy gyermek és nem gyermeki helyzetet mutat, és mégis, az a fajta világ, az a fajta képi megformáltság ezt a hatást erősíti. Talán ez annak is köszönhető, ami a tükrön lévő foltokból is adódik, hogy nem egy letisztított, nem egy szépítkező vagy borotválkozótükröt látunk. Az is hozzáad ehhez az érzéshez, hogy a szereplő háta mögött egy nagy fényesség látható, és ez az egész így együtt a tükörfelületen belül egy mesei, szürreális, álomszerű élményt mutat nekünk. A kép kettőssége pont abban rejlik – és ez az erőssége is ennek a képnek – hogy a tükör felületen kívüli rész, a keret ezekkel a havannabarna ragasztószalagokkal, a falfelület, a nem túl pontosan lefestett fa ajtókeret, ez mind-mind a realitást mutatja. És mégis van az egészben egy időutazás-jelleg is, abból adódóan, hogy ez a keret a maga sérüléseivel, a cukorspárgával javított felrögzítésével ezt a fajta régies vagy retró-érzetet erősíti. Ezt nagyon jól erősíti a tükörfelület foltossága is, maszatjai, azaz ez egy jól megfogalmazott és koncentrált üzenet. A kommentekből lehet tudni, hogy nem volt mód ennél nagyobb képkivágást alkalmazni, bár a kép alján látok egy fehéres csíkot, és jobb alsó sarokban is van egy kis rontás, tehát mintha itt valamilyen technikai ismétlés elkezdődött, ami nem lett befejezve – talán ezt nem ártott volna végigvinni. A portré kategóriára került beküldésre ez a kép, bár én el tudnám képzelni a gyermekkorban is, mégis egy szemlélődés, egy szemlélődő állapotot próbál az alkotó felénk közvetíteni, és ha ezt a Nóra vállalja, akkor ez az ő személyiségének egy része – ilyenténképpen abszolút elfogadható önportrénak is. Szerintem ez egy háromdisznós kép, pontosan azért, mert a személyesség jelen van a képen, és nem csak azért, mert az alkotót látjuk. (hegyi)
értékelés: