UTAK ÉS TARLÓK MATERA ÉS MONTESCAGLIOSO KÖZÖTT

Matera-Montescaglioso, 2012.10.06. (Az „Úton” sorozatból)

Egy viszonylag bőbeszédű sorozatot kapunk. Azért mondom ezt, mert miközben abszolút egyetértek azzal, hogy egy fotóetűd megengedi azt, hogy számosságában nagyobb mennyiségű képpel dolgozzunk és igényli is azt, hogy ebben legyen egyfajta dinamika, nem minden képnél érzem azt, hogy ez esztétikai vonalon olyan szintet tudna képviselni, ami egyenrangú a többivel. Rögtön itt van az 1. kezdőkép. Teljesen értem, hogy miért fényképezte le Sándor, ennek az egésznek van egy nagyon furcsa ritmikája, de annyira sok képelem került a képmezőbe, hogy ez egyszer csak elfáraszt. Nem kezdem el sorolni, hogy mi mindent lehet látni - a dombokkal, azok különböző színeivel, a fákkal, ezzel a nagy betontömbbel, a terelőtáblával, a földön lévő koszokkal, a kövekkel, azok árnyékaival, ezzel az egész betonlappal ami szét van repedve, meg még ott hátul látok ott valami nem tudom valami tábla, meg az út, aztán annak az elágazása -, annyi minden van ezen a képen egy kockába sűrítve, hogy egyszer csak elfárasztja a nézőt. Most én ennél a képnél ezt érzem. A 2. kép ilyen szempontból lényegesen összefogottabb. Segít maga ez a mezőrész, ami nagyon szép fényviszonyok között, nagyon jól strukturált, de azt kell hogy mondjam, hogy az előtér az, ami engem itt bánt. Ott már olyan tónusok is bekapcsolódnak, amik nem teljesen tiszták, gondolok itt a már majdnem feketébe hajló saras részekre, ezek nekem idegenek ettől a képtől. A 3. kép nagyon szép, esztétikus megfogalmazás. Talán itt is azt mondom, hogy a képnek az előtere és az abban lévő rögökből kicsit kevesebb is elég lenne. A 4. kép nagyon erotikus, nagyon érdekes ezekkel a dombokkal, nagyon izgalmas asszociációkat indít el. Az 5. kép kevésbé összefogott nekem ezzel a dombbal, várral és levegőrétegekkel. A 6. kép szintén egy nagyon szép ritmus, a képhatár szorít jobbról és balról, hogy ez a ritmus ki tudja élni magát, meg tudjon jelenni a maga formájában, amennyit igényelne. A 7. kép nagyon jó tömegelhelyezés, bár itt is azt mondom, hogy a négyzetes forma nem biztos, hogy optimális ehhez. A 8. kép szintén nagyon izgalmas, bár itt érzékelek egy olyan technikai torzítást, ami kérdéses számomra. Az, hogy mennyire szükséges, valószínűleg a négyzetes forma az ami fölülírja, a záró, 9. képnél szintén úgy érzem, hogy valami olyan torzítás jött létre, ami ahhoz kellett, hogy ebbe a négyzetes formába az egész struktúra beleférjen, de ettől egy kicsit furcsa lett az egész, természetellenesnek hat. Az egészre összességében azt tudom mondani, hogy nagyon szépek ezek a fények, ezek a ritmusok, de valamiért úgy látom, hogy Sándor beleszerelmesedett ebbe a négyzetes formába, szép lassan én azért szeretném megfogni Sándor kezét és ebből kihúzni. Azért mert most úgy érzem, hogy a didaktikus formakeresés és formatartás azzal együtt, hogy a négyzetes kompozícióhoz ragaszkodunk, kárára vált a képsornak. Nem egy esetben érzem ezeknél a képeknél, hogy akkor tudnék igazán gyönyörködni bennük, hogyha meghagyta volna Sándor azt a líraiságot, amit most ez a feszes formakeresés nekem lerombol. Lehet, hogy azt akarta Sándor kiküszöbölni, hogy ne menjünk át egy giccses csöpögős helyzetbe, értem de én azt gondolom, hogy ez a kiválasztással is megtörténhet és nem csak azzal, hogy a forma által feszítek rajta egyet. Jó lenne, ha kapnék valamilyen iránymutatást arra nézvést, hogy miért van az, hogy Sándor ezekkel a négyzetes formákkal ilyen nagy mennyiségben foglalkozik. Ha ez egy projekt, ami ezt igényli, azt viszonylag el tudom fogadni, de akkor ez a képsor erre nem alkalmas. A képsor egyébként olyan képeket is tartalmaz, amiket abszolút 3 csillagos képnek gondolok, de Sándor itt nem egyesével küldte be, hanem ebben a ritmusban, én ezt egy tudatos és felelős alkotói döntésnek tartom, márpedig ha így van, akkor az összességében amit kapok ettől a képsorozatról, az nekem most azt mondja, hogy ezt visszaadnám átgondolásra, hogy mennyiben érvényesek ezek a technikai trükközések most. (hegyi)

UTAK ÉS TARLÓK MATERA ÉS MONTESCAGLIOSO KÖZÖTT

Hozzászólások

Látod, erre is azt mondom, hogy fene tudja... lehet, hogy ez függ a mérettől, vagyis hogy ha a falon látom, bele tudok kerülni a kép világába úgy, hogy abban a saját igazságai már működnek, önállósulnak, míg monitoron ahol a környezet akármennyire akarom, kevéssé kizárható, "ütközik" a kép a külvilággal. Nem tudom Sándor, igazán nem tudom.

:) jó ez, mert finomítunk. Torzít = ezt lehet rosszul használom, segítséget kérek. Mondom a magam kategóriáit. Amikor Kertész Distortion képeiről van szó, ott olyan mértékű ez a torzulás, hogy az egy egészen új koordináta-rendszert alakít ki, vagyis jószerivel eszem ágában nincs valós kivetüléseket keresnem a fejemben mankónak. Amikor mondjuk összenyomódik a kép, akkor van konkrét előkép fejben, amint írtam, és ahhoz képest érzek diszkomfort érzetet, és ezt érzem például akkor is, amikor a hagyományos tévémen 16:9-es adás megy, hogy megnyúlnak a fejek, a tárgyak és idétlenül érzem magam (csak lusta vagyok átkapcsolni), tehát bár mindkettőre szokásom alkalmazni a torzít szót, de valójában a kettő között van egy - hmmm, nem tudom mennyire éles - határvonal.

Ja, még valami: nagyon sokat használod a "torzít" kifejezést. Mihez képest torzít? A rektilineáris vetítéshez képest? Vagy a gömbhéj geometriájú retinára való vetítéshez képest? Az előző az egy praktikus konvenció, az utóbbi egy természeti adottság. És mi a helyzet Kertész görbe felületekre történő vetítésével?

Aha, értem már, mi a probléma. Igen, ennek a sorozatnak a képei a vízszintes tengely mentén össze vannak nyomva. A látvány-sűrítésnek ezt a módját kb. 2007-ig, a panoráma-képeimen alkalmaztam, és most itt kipróbáltam a négyzetes formára is. Nekem a látvány ilyetén való transzformációja, sűrítése intenzívebben őrzi meg a táj rám tett hatását. Persze, nem kötelező ezt szeretni. A panorámáim idején nem volt ezzel problémám, mondhatnám ez a vetítési mód (merőleges sík helyett ferde síkra történő vetítés) „polgárjogot nyert”. Vicces módon a 2007-es építészeti fotókiállításon még díjat is nyert egy 10-képes sorozatom (Építészet Hónapja 2007. II. Díj. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal), melyre szintén alkalmaztam ezt a vetítést.

Mindez nem titok, több helyen írtam róla:
http://maimanohaz.blog.hu/2012/01/19/dob...
http://fotomuveszet.com/index.php?option...

Itt, a négyzetes képekre való alkalmazásnál van kép, mely engem kielégít, van amelyik kevésbe. Ha még lesz rá reflexió, azt ugyanúgy meg fogom köszönni, mint a te véleményedet.

Amit írsz, értem, gondolkodom rajta erősen - és visszatérve a képekhez, nem kötekedésből, hanem mert az érzet nem hagy nyugodni, szóval azt érzem, hogy értem a logikát abban, amit írsz, de valahogy optikailag mégis az van, hogy torzít. Ez az érzet, az, hogy össze van minden préselve, mint egy gumicukorbaba, mikor játszom vele. NEm tudom, még nem, de az érzet megvan, ez a préseltség érzet, azaz hogy a fejemben lévő emléknyom eltér attól amit látok. Na nem valós elemeiben, hiszen sose jártam arra, tehát nem adott hely hegyeivel érzem mondjuk ezt, hanem a fával, a korláttal, a fűvel, tehát amihez van köthető emléknyomom, hogy a fa nem ilyen, vagy hogy a vaskorlát nem ilyen. Azaz valahol valami eltérést érzek a fejemben lévő mintától, és ez az eltérés ad egyfajta nyomasztó, hogy ne mondjam, rémálomszerű érzetet, amikor az álomban a tér megváltozik és túl szűk a folyosó, keskeny az ajtó és nem férek át.... hú, nem tudom, hogy ez így egyáltalán normális-e, amit leírok.

Zsolt, köszönöm az elemzést.

Pár évvel ezelőtt, még a panoráma-képeim idejében, valaki azt mondta, vagy írta rólam, hogy én a kép víziójával a fejemben járom a világot, és addig megyek, míg a képemet meg nem találom a valóságban. Ebben a tetszetős magállapításban (gombhoz keresem a kabátot) sok igazság van, mert valóban: a képek alapvető formai elemeit, főleg kompozícióját, elrendezését, motívumsűrűségét készen viszem a helyszínekre. Ezért aztán a látványon sokszor „erőszakot” követek el. Teszem ezt lelkiismeretfurdalás nélkül, mert nem a „látványt”, hanem a látványélményt akarom megörökíteni. Követem az ösztöneimet, a kíváncsiságomat és a kísérletező-kedvemet.

Egyébként is mi a látvány? Fizikai kép? Vagy az agyunk által sokszorosan átgyúrt, transzformált képzet? Gondoljunk csak bele: milyen képformátumot „látunk” a szemünkkel (a szemünkkel?). Kör alakút? Ellipszist? Téglalapot? Négyzetet? Vagy egy gömb belső felületét? Kiterített gömbfelületet? És akkor jövünk a fényképezőgéppel, ráteszünk egy „normális” rektilineáris objektívet, és a képet egy sík felületre (!!) vetítjük, és akkor ez lesz a „természetes”. Ennyi lenne csak a lehetőségünk? Nézzük meg, hogyan ábrázol a gyermek? Hogyan rögzíti a világ képeit egy papírlapon? „Természetesen”? Ó nem. Gondolom, ez attól van, hogy technikailag trükközik. Majd később megtanulja a büdös kölyök, mi a természetes!

Próbálgatok, kísérletezem, és erről nemigen hagyom lebeszélni magamat. Én egész életemben ezt tettem. Mindig volt egy ideám, egy hipotézisem, melynek minden lehetőségét végigjártam. Most éppen egyik ilyen kipróbálás alatt álló lehetőség a négyzetes képforma – többek között.

Köszönöm, Zoltán. Ez a vidéke Olaszországnak - Apúlia és Bazilikáta - nagyrészt egy 4-500 méter magas fennsík, melynek kegyetlen, köves, sovány földjét a föníciaiaktól a görögökön át egészen az újkorig sokféle nép lakta be, és próbálta termőre fogni. Ősszel, a betakarítások után a sárga-vörös föld, a sárga tarlók egységes színvilágra festik át a tájat, és grafikus pontossággal rajzolódik fel e táj különös szerkezete.

Én kimondottan szeretem a tájképeket, és ezek különösen érdekesek, szépek, szokatlanok. És valahol mesélnek is ember és táj állandó harcáról, ahogy az ember a leglehetetlenebb helyeken is feltöri, formálja alakítja a tájat... ezek a mozgalmas, lendületes, művelésre utaló vonalas textúrák uralják a képeket, de mégis a formák természetessége nagyon erősen átüt. Érdekes hogy nekem az első kép amolyan tájkép csata után, és a többin van ott maga a harc, a legutolsón meg egy amolyan félállapot, ami a kiindulás lehetett.
Aztán lehet pusztán elvarázsolta Sándort a táj és ezt csak beleérzem... De varázslatos, ide egyszer szívesen elmennék. Hogy fotóznék-e vagy csak egyszerűen áhitattal nézném a fények-formák-tömegek játékát nem tudom...