Gyerekkorom emlékét idézi a kép, amikor autóval a Sopron-Budapest távot többször megtettük. Odafelé is más élmény volt, visszafelé is, az ember vagy a felezővonalat nézte, vagy a két első ülés között kikukucskálva figyelte a szembejövő autókat, számolta, hogy hány zöld Zsigulit lát, vagy, ha már elfáradt, akkor az ablakon nézte az elsuhanó tájat. Ez az élmény most itt megvan, és hogy akár vonattal, akár autóval utazunk, de az átutazás élménye, amikor úgy érintünk sorsokat, életeket, élethelyzeteket, hogy azok csak, mint egy villanás, mint egy kaleidoszkóp képén kerülnek egy másodpercre a látóterünkbe, és máris egy másik élmény jön. A mi időnk, ahogy ezeken a tájakon átszáguldunk, lényegesen rövidebb, mint azoké, akik ezeken a helyeken élnek, és egy egész életet leélnek ott. A sűrítés nagyon izgalmas, hogy hogyan sűrítődik bele ez az egész, mint egy villanás ég be a retinánkba a kút, a kis tanyaház, a szántóföld, és az a sors, ami itt van előttünk pár méterre. Ez egy viszonyrendszert alakít ki az utazóban, úgyhogy a leckemegoldás tökéletes. A képi megoldásra azt tudom mondani, hogy ilyen, amikor utazunk, ebben nincsen nagy trüváj, jónak tűnik az időpont megválasztása is, az exponálási idő megválasztása is, a fények is rendben vannak, úgyhogy ez így helyénvaló. Az oszloppal valamit lehetett volna kezdeni, de ez olyan helyet, hogy ezt dobta a gép. Ha érvényesnek tartjuk azt, hogy ez az expozíció a fejünkben bármikor megtörténhet, és a választás nem tudatos, hogy mi az, ami kiválasztódik, és mi az, ami, mint emléknyom, megmarad, akkor el kell fogadnunk, hogy ez egy emléknyom. (hegyi)
értékelés: