Tatabányán, a főtéren cikáztam, mikor meghallottam a hangját. Megálltam, odaléptem hozzá. Ő elmosolyodott, majd halványan elfordult. Megkérdeztem, készíthetek-e róla egy képet. Azt mondta, igen, és szelíden mosolygott tovább.

Mindig rohanok
már nem akarok látni
mégis megállok

megállít egy szó
egy szín vagy egy mozdulat
befelé sírok

a szépségtől vagy
a felgyülemlő kíntól
szaladok tovább
/HLM/

Én nagyon köszönöm azt, hogy Mariann megmutatja nekünk ezt a képet, hogy őt ez is érdekli, hogy ez az irány is fontos számára. Annak is örülök, hogy sikerült egy olyan képet hoznia, ami sok mindenről mesél. Nem teljesen tudok azonosulni azzal a nézőponttal, ahonnan ez a kép készült. Erről is mindjárt mesélek. Maga a kép hangulatában egy jó hangulatú megoldás, egységben van saját magával. Ami ebben nekem kérdéses az, hogy ha nem is azt mondom, hogy oda kell kucorodni a néni mellé, és teljesen abból a szintből fotózni, de jót tett volna ennek a képnek az, ha nem ennyire föntről fotózunk lefelé. Ez egyből egy viszonyt is mutat, hogy ő ott ül lent, szerencsétlen, kiszolgáltatva, és mi vagyunk azok, akik el tudunk menni, akik csak egy percre álltunk meg, vagy egy tizedmásodpercre, lehet, hogy dobunk neki egy forintot, lehet, hogy nem, ő kiszolgáltatott nekünk, és erre ráerősít ez a nézőpont. Azt is mondom, hogy ez is lehet egy érvényes út, de akkor ezt mégjobban ki kell hangsúlyozni, akkor tényleg azt kell elérni, hogy ez a fajta nézőt vádló megközelítés erősödjön fel, hogy miért nem mész oda, miért nem vagy hajlandó azonosulni ezzel a helyzettel, miért nem vagy hajlandó ezzel közösséget vállalni. Ez azt jelenti, hogy még följebbről fotózom, és valamilyen kommunikációt folytatok a nénivel, aminek révén elérem azt, hogy az ő gesztusrendszere ebbe az üzeneti irányba csatlakozni tudjon. Most ez egy ennél lényegesen nyugalmasabb megközelítés, ha ezt választom, akkor az az érdekesebb, ha lemegyek ugyanarra a szintre, a kamera szemszögével, ahol ő van. Ez azért is lenne fontos, mert adódik egy nagyon izgalmas játék: ha egy kicsit Mariann saját magának balfelé elmozdul, akkor ezt még jobban lehetett volna rögzíteni. Azt, hogy a néni előtt valamilyen viaszosvászon terítő fordítva le van terítve, és azon van egy mintázat. Aztán a néninek a fejkendőjén is van egy mintázat. Érdekes és izgalmas, hogy ő pont egy olyan helyet talált magának, ami valószínű egy étterem vagy egy kávézó lehet, aminek a hátterében egy idealizált világ jelenik meg. Ez lett volna izgalmas szerintem, ha ez az idealizált világ tud visszhangozni azon a koszos kis terítőn, ami ott a néni előtt van. Az egésznek a szociografikus irányát erősítette volna az, ha ez pontosan van megfogalmazva. Ha ennyire kifordultunk ebből a síkból, ettől nem olyan nagyon jól érthető ez a párhuzamállítás. Ha picit lejjebb vagyunk, akkor az egész feszesebbre lett volna komponálva, most billeg a kompozíciónk. A meglátást abszolút elfogadhatónak tartom, és humánus a megközelítés, ez is egy fontos dolog. Nem akar semmilyen mesterséges machinációt bekapcsolni, nem bántja ezt a nénit, hanem bemutatja ezt a helyzetet. A leiratot amikor elolvastam, abból kicsit más helyzet jött ki, mint amit itt most látunk. A halvány mosoly már nincs az arcon. Sokkal inkább egy fájdalmas, merev, berögzült, befagyott helyzetet mutat ez a kép. Ez nem baj, csak a leirat másról mesél. Ez most egy kettő csillagos megoldás, ha Mariannt ez érdekli, és azt hiszem benne ez az érzékenység nagyon is megvan, akkor kezdjünk el ezzel dolgozni. De Mariannak is azt mondom, hogy új év, új Estiskola, új helyzet, kezdjünk el a sorrendet tartva dolgozni, hogy amikor eljutunk a Szociográfiához, mint feladat, addigra már az alapok ne legyenek problematikusak, addigra a komponálás már biztosabbra menjen. (hegyi)
értékelés: