Tudatosan nem szoktuk az estiskolán lévő alkotásokat párhuzamba állítani, mi azt gondoljuk, hogy ennek nagyon is megvan az oka. Most sem ez a cél, de mégis kénytelen vagyok egy picit szabályt szegni, és elmondani ez előtt az elemzés előtt, hogy most, az utolsó 1-2 hónapban azt érzékelem, hogy azok az alkotó kollegák, ismerősök és ismeretlenek is akik az estiskolára beiratkoznak és ezeket a leckéket elkészítik, dolgoznak, kommunikálnak egymással és szerintem óriási változások történtek a belső személyiségfejlődésükben, vagy a belső, az önmagukkal végzett munkájukban és véleményem szerint ezt az alkotásaik 100 %-ig tükrözik. Ezt fontosnak tartottam elmondani, mert a Mariann 21-es leckéjével kapcsolatban is akár akarok hibákat keresni, akár a szerkesztési módokban segíteni, akár nem, ott kell kezdenem, hogy ha valaki közületek rákattint a Mariann nevére, és megnézi azt a sorozatot, ahogyan ő elkészítette a leckéit, az alkotásait, akkor nagyon meglepő lesz az a lépcsőfok, ahol ezt a képet, a Vasárnap hajnalt megtaláljuk. Én úgy gondolom, hogy a kép keretezésében, szakaszolásában, formátumában, gesztusvilágában, ahogyan az alkotó dolgozik a testbeszédében és az arc formái, felületei használva vannak ezen a képen, és nem véletlenül mondtam itt a feladatokat, folyamatokat mert ez akár az első leckének is lehetne egy megoldóképlete. Ugyanakkor nagyon komolyan gondolom, hogy nem véletlen, hogy az első leckére nem érkeznek ilyen képek; nem azért, mert ez a kép nagyon is sokkoló, vádló épen az őszintesége miatt, hanem azért mert a körülöttünk lévő világ, az estiskolán kívüli világ éppen nem arra predesztinál és tanít bennünket, hogy ilyen őszintén próbáljunk meg kifelé beszélni, mesélni és akár becsukott szájjal is kiáltani. Ez nem egy vidám kép. Többször elhangzott már elemzéseknél, hogy tekintsünk az arcra mint egy nagyon fontos beszélő felületre, és mivel vizualitással foglalkozunk nézzünk időnként külön az élő szemet és külön a gesztusokat, a száj mimikáját, és sokszor észre fogjuk venni, hogy az arc egészében kommunikál, angolszász keep smiling az nagyon is könnyen feltárható, mert a szemek mindig is őszintén mondják, letagadhatatlanul hogy mi történik az emberi lélekben. Ha ezt a képet megnézzük, minden olyan rekvizítumot takar, véd, ha úgy tetszik a kiáltó, síró szájat is védi a két kéz, és csak az egyik szem kandikál ki, egyenesen felénk az optikába nézve, és ez a szem nagyon is sokat mondóan, sokat beszélőn mesél az alkotóról. Arról az alkotóról, akivel ha a mindennapokban találkozunk tudjuk azt, hogy pl a haj is úgy védi ezt az arcot, úgy enged betekintést számunkra, amennyire az éppen szükségeltetik, és itt feltárul az egész emberi test, a homlok, a szemöldök és ezen a szemen keresztül sokkal többet megtudhatunk erről az emberről, mintha hosszú leiratokat kapnánk a kép mellé. Bereményi Géza egyszer, egy régi szövegében, amit Cseh Tamásnak adott oda, a hetvenes évek talán pont 74 környékének vasárnapjait énekelteti meg a dalnokkal, ahol Másik János hangja és hangszerelése is érzékelhető, aki Mész András, Kamondi és ennek a generációnak a hátterének nagyon is jelentőségteljes eleme volt a hatvanas-hetvenes évek kultúrájában. Ezekben a szövegekben a vasárnapok csendjei, tehetetlenségei, kivárásai, a hétfő előzményeiként jelen vannak, nagyon pontosan közvetítenek egy kort. Nyilván a Mariann életkorából adódóan nem ennek a közel 30 évvel ezelőtti időszaknak a légkörét hordozza a képe, és mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon is sok minden asszociálható, kiolvasható ebből a látszólag egyszerű üzenetből. Meggyőződésem, hogy a Mariann képében a titok nem a logika, a lexikális tudás és a nagyfokú képzőművészeti tájékozottság, hanem az érzelmek, a szív, és az érzékiség. Minden fájdalma ellenére ez a kép egy iszonyatosan érzéki és fűtött munka. Pont a drámája, a tragikuma által rezonál annyira a nőiség és az érzelem ebben a képben. Nagyon nehéz úgy kötni történeteket, hogy nincsenek fogózók, és más művészeti ágakból kapcsolódnak ide érzések, érzetek; egészen messzire kalandozva Országh Lili és a képei, amik ugyan többnyire grafikai munkák vagy lenyomatok és nonfiguratív vagy csak bizonyos betűtöredékeket és formamotívumokat tartalmazó, múltba tekintő identitáskeresések, egy olyan különleges alkotótól, aki régóta nincs közöttünk, de a munkái mindig is jelentősek lesznek. Nagyon hasonlónak érzem azt a kérdéskört, azt a kétségbeesett tekintetet, amely nyilván az önmaga megméretésében is, lázadón, kihívón, de ugyanakkor félelemteli módon odaáll a kamera elé, ahol tudja, hogy az estiskola függönye, színpada ennek a pőrére vetkőzésnek maga a pokol tornáca, hiszen azt folyamatosan gyakoroljuk itt, hogy noha a virtuális közösségből folyamatosan alakul ki egy erős, valóságos közösség, a táborokban, mégis a megszólalásaink nemcsak egy szűk körben, nemcsak ennek a négyszáz főnek szólnak, hanem kifelé, a világ felé, több ezres látogatottságnál benne van a pakliban az, hogy aki elhelyez itt egy képet, az kitárja a világ elé, az elé a világ elé, ami világ névtelenül, leselkedőn, a függöny mögül lesve nézi a mi belső vívódásainkat, ennek a négyszáz fős közösségnek a belső munkáit. Tehát ez egy nagyon bátor dolog, amit a Mariann idetett. Nem célom az összehasonlítás, de az elmúlt néhány napban több olyan alkotást is láttam itt az alkotóktól, amelyek nagyon is feszegetik az estiskola filozófiai határait, őszinték a vallomások és pont az őszinteség miatt zavarbaejtőek. Látható itt egy nő, mindenfajta smink nélkül, dizájn nélkül, a teste, a mozdulatai, a gondolatai, a sebezhetősége és ez vállaltan egy valódi történet ami itt megjelenik és ez a mai világban nagyon ritka. Nagyon köszönöm a Mariannak ezt a képet és három disznó. (szőke)
értékelés: