Ez a verbális sík, amiről beszélsz, nem vizuális. Vizuálisan a dupla ágyrács növeli a zavart a képen.
Egy olyan képet látok, ami minden sutasága és rendezetlensége ellenére is egy nagyon erős gondolati, érzelmi töltést szeretne közölni. És annyira erős ez a közlési vágy, hogy ez át tud törni a technikán, a formán, a kompozíción. Elkezdhetnénk most azon lamentálni, hogy mi az, ami még jobbá tehetné ezt a képet, hogy hogyan lehetne ezt másképp megvilágítani, vagy milyen kompozíció lenne sikeresebb, ugyanakkor az én meglátásom szerint, az a nagyon kevés képelem, amit láthatunk, egységben jelentkezik, és a rács, a pókháló, az elszakított kötél mind-mind, mint egy bermuda háromszög, erősíti egymást. A helyzet furcsaságát az adja, hogy nem ehhez szoktunk, nem ahhoz, hogy a gyermekkorról valaki ilyen mesét indítson el, és a hozzászólások számát figyelve, alaposan felkavaródott valami érzelmileg, a gondolatainkban, és már ha csak ezt veszem, a kép elérte a célját. A bevezetőben azt mondtam, hogy nem muszáj ezt a képet szétcincálni, és elemezni. Segítségképpen, mivel, lássuk be, azért vagyunk itt, hogy egymásnak segítsünk, annyit hozzátennék, hogy talán azt érdemes lenne végiggondolni, hogy ez a nagyon kemény fény, ezek a nagyon kemény utalások vajon képesek-e formailag egységben tartani ezt az egészet? Megpróbálok egyszerűbben fogalmazni, ha jól látom, két kiságy rácsot látok, és lehet, hogy egy is elég lenne. Persze, nyilvánvaló, hogy a helyszín ismerete nélkül csak tapogatózás ez a részemről, de ha megoldható anélkül, hogy nagyon szétkuszálódjon, és elromoljon ennek az egésznek az atmoszférája, ami a pókhálók által létrejön, akkor lehet, hogy érdemes lenne megfontolni azt, hogy mi van akkor, ha csak egy ilyen rács van. Mert talán ez zavarhatja a nézőt egy kicsit abban, hogy pontosan értse, hogy miről van szó. Az emlék felidézéshez ugyanis lehet, hogy egyszerűbb lenne az, ha csak egy ráccsal foglalkoznánk, mert könnyebben beleképzelhetnénk magunkat mi nézők a kiságyba. A nézőpont az abszolút érthető, hiszen a gyerek ebben a perspektívában mozog. A kötél üzenete szerintem, nagyon egyértelmű, és mivel az egész kap még egy transzpozíciót azáltal, hogy szemmel láthatóan valami régi történetről van szó, és ezt a pókhálók és a helyszín is üzeni, tehát egyértelmű, hogy nem arról van szó, hogy valami jelenidejű tragédia történt, hanem valamilyen emléknyomot kapunk, és én ezt el tudom fogadni. Azt hozzáteszem Brigittának, hogy érdemes a technikára odafigyelni, mert ebben az esetben szerencsés az a roncsolódás, ami létrejön, és együtt tud dolgozni az üzenettel, de azért a technikára is oda kell figyelni, és gyakorolni. Ez egy 3 csillagos kép, és megvan a leckemegoldás is. Azért osztom ezt most ilyen nagyon nehezen ki, mert nagyon szeretném, ha Brigitta az első három leckéhez negyedikként ezt is betenné a batyujába, és ezeket még nem engedné el, hanem foglalkozna velük, mert azt gondolom, hogy ez még csak az ajtó kinyitása. (hegyi)
értékelés:
Ez a verbális sík, amiről beszélsz, nem vizuális. Vizuálisan a dupla ágyrács növeli a zavart a képen.
Zsolt, ez a két rács nekem még beszél lezárásról. Így erősebben van múltidőbe téve bár a környezet pókhálói ezt adják amúgy... Össze van már csomagolva, szétszerelve, már a múlté, belepte a pókháló... Végre vége!
Mondanám, hogy ne agyalj azon, hogy mit mondanak, mert ha agyalsz, akkor nincs kép, de ha nem agyalsz, ha nem hat rád a környezet, akkor sincs kép, tehát jól mondta Popper, hogy nem vehetjük el az alkotó frusztrációit, mert megszűnik alkotó lenni. Nincs jó válasz.
Mindent szabad, ami nem sért másokat emberi méltóságukban, jogukban. Mindent. Ha muszáj akkor szabad is. Ha nem muszáj, akkor hiába szabad. A képet muszájból kell csinálni, hogy szabad legyen.
Köszönöm az elemzést, és a rengeteg hozzászólást.
Nem tudom, hogy megtudok-e felelni a technikai kihívásnak.
Automata gépem van, remegő kezem, és erősen vaksi is vagyok :).
Felmerült a kérdés, hogy szabad-e ábrázolni?
Nekem az a kérdésem, hogy szabad-e megtenni!!!
Mit? Nem, lehet, hogy nem is volt ennyire borzalmas, csak nekem tűnik úgy még mindig.
Nem sajtófotó, nem mások dokumentálása, hanem csak egy "kreatív" kép, amit a saját emlékeim alapján próbáltam rekonstruálni a lecke kedvéért.
Képzeljétek, volt akinek ez volt a véleménye:
"Kár, hogy itt a kép alatt nincs a blogbejegyzés, a kettőt egyszerre kell "élvezni". Tudom hogy nem igen mész ki otthonról, de ilyen használt kötelet honnan veszel? Ugye most nem szoktad megszokásból megkötni magad? :D "
Talán érdekes lehet. Ha már szóba jöttek a sajtófotó pályázatok képei és témái. A magyar sajtófotó pályázat külföldi zsűritagja gondolatait olvashatjuk:
"Mert vajon mi az ember?... mozgás; lassú baktatás vagy gyors száguldás, megfogamzásától a szétporladásáig, hogy a továbbiakról ne is szóljak. S mi az anyag, amiből az Istenek az embert teremtették?... mozgás, elektronok szüntelen kergetőzése a táncoltató mag körül. Ne feledjük, fiam, az égitestek száguldását sem, köztük a Földét amelyen az ember el. Mozgás: világ a neved!"
/Déry Tibor, Kyvagiokén/
Én nem mennék végig ezen a következtetési soron, aminek a végén a suliban lövöldöző gyerek van, mert több helyütt bicsaklik a sor, és a következtetés erőltetett, azt semmi sem támasztja alá.
Ne gondoljuk, hogy korunk találmánya ez a brutalitás dolog. Gladiátorok, középkori kínzások, de akár a szent inkvizíció, vagy a cirkuszban mutogatott furcsaságok - ez ősi kódolt dolog, és nem változik. Bennünk van.
Ami a sajtófotót illeti: De ez önmagában nem indok a képi brutalitásra. Tévedés. Indok. Ugyanis amúgy nem nézed meg, nem emlékszel rá. A napalmmal bombázott vietnami gyerek képe megvan? Látod... ha nem lenne brutális, nem emlékeznél rá, tucat között lenne egy. Ellentmondás, hogy szép, tiszta, rendes és békés világot akarunk, de közben a szép, tiszta, rendes és békés világról nincs mit mondani. És ha csak szép, tiszta, rendes és békés lenne a világ, akkor mihez képest lenne az?
Csaba, félre ne értsd, megint mondom, hogy értem és el is fogadom, amit írsz, és amit mondok, nem kizárólag a te általad leírott gondolatokra válasz, hanem globálisan arra, amikor szépelgünk, finnyásak vagyunk, amikor nem akarjuk látni, mert gyűlöljük látni, de közben igen, akármennyire rossz, de ez tart mozgásban.
A megoldás nem az, hogy tagadunk. A megoldás az, hogy megtanuljuk értelmezni a látványt.
Kedves Zsolt! Köszönöm a vitát!
Értem, amit mondasz és látom az igazságtartalmát. Kétség nem fér hozzá, hogy ezekről a dolgokról tudnunk kell, hogy tudatos döntéseket hozzunk!
(A "változtatás" szó kapcsán egyszer nyissunk egy újabb beszélgetést, hogy ezek az ingerek milyen szinten épülnek be a döntési mechanizmusokba akár az egyén, akár a rendszer szintjén!)
Ahhoz, hogy tudjunk a világ eseményeiről hírek, kellenek információk. De ez önmagában nem indok a képi brutalitásra. Szerintem azt a kereslet-kínálat támasztja alá. Én azt gondolom, hogy ma még vannak olyan dolgok amiket nem fotóz le direktben a sajtós egy balesetnél. Viszont néhány év múlva ezeket a dolgokat is viszont fogjuk látni az interneten, kiállításon, netán a facebook-on. Valószínűleg azért, mert egyre durvább dolgok kellenek a figyelemfelkeltéshez. Zsolt, ennek a folyamatnak nincs határa? Én nagyon örülnék ha lenne. A vizuális brutalitás nagyon visszahat az emberekre. Én attól tartok, hogy szélsőségek épülnek be a hétköznapokba.
Géppisztollyal lövöldözik a gyerkőc a suliban, azt vajon hol látta? Gondolom a Tv-ben és a videojátékban, ami egyre erőszakosabb. Sejtem, hogy ebben a folyamatban nem a sajtófotó a zászlóshajó, de beáll a Tv, mozi, videojáték mögé, pedig nem biztos hogy ez jó.
Válasszuk ketté, mert két fontos de nem összetartozó dolgot keversz.
1. Riportfotósnak lenni szakma. A képek szakmailag értékelhetőek. Ezt teszi a WPP is.
2. A sztorik egyediek, emblematikusak és igen, ha nem teszed falra, ha nem akasztod ki mint kőbe vésett fájdalmat, tilalmat, mementót, akkor hamar felejtésre ítéled.
A kettő nem függ össze. És ennek egyszerű a bizonyítéka. Egy-egy eseményen ritka, hogy csak egy fotós lenne jelen. Van, aki be se küldi, mert érzi, tudja, hogy nincs "kész" a kép. És aki beküldi, azok munkája versenyez és akár ugyanarról az eseményről bekerül több kép is, több alkotótól.
Elfogadom, mert értem az averziód kiindulópontját, azt is, hogy felháborít, arra kérlek, hogy tedd félre az indulatod és gondold végig, ha nem lennének képek, ha azok nem kerülnének újságba, urambocsá sajtófotós vagy más versenybe, akkor tudnál-e róluk - mert abban gondolom egyetértünk, hogy tudni kell, szükséges ahhoz, hogy változtathass.
És még valamit végig muszáj gondolnunk. Adva van egy esemény. Nem színezem, mindegy, mi. Lehet szó egy balesetről, egy terrortámadásról éppúgy, mint egy sporteseményről. Azt a képet fogod - akár az ujjaid küzöl kilesve is - megnézni, és nem csak megnézni, de megjegyezni is, ami hatással van rád. Márpedig ez szakma: fények, kompozíció, tömegelhelyezés, jelképek és szimbólumok, színek egysége. Ha ez jó, ha minőségi, az érték. Tárgytól függetlenül. Ha nem működik, mert képileg zavaros, esetleges és átgondolatlan, vagyis ha nem képes a fotó erejével hatni, megkockáztatom, ha nem képvisel egyedi (művészi) értéket, akkor hatását sem éri el, akkor úgymond feleslegesen használta a helyzetet. Ha jelen vagy egy tragédiánál és orvos vagy, kutya kötelességed segíteni, ha civil, akkor orvost hívni, ha tűzoltó, menteni - ha fotós, dokumentálni, megörökíteni, emléket állítani.
Zsolt, nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazok a képek lebegnek a szemünk előtt. Én a szélsőségeket kérdőjelezem meg, nem az árvíz fotókkal volt problémám...
Fején találtad a szöget, az a gond ezzel, hogy TÖRTÉNETté butítják az ESEMÉNYeket.
Zsolt, új kontextusba helyezni? Hatást kiemelni? Egy felakasztott ember képénél?! Vagy akinek pisztolyt tartanak a homlokához?! Csináljunk ezekből pályázatot, hogy egymással versenyezzenek?
Szerintem ezek nagyon furcsa helyzetek.
De Csaba, a múlt tanulságait nem eltemetni kell, hanem megismerni, közkincsé tenni, hogy tanulhassunk belőle, hogy mégegyszer ne kövessük el azokat... Az hogy eldugnád, hogy ne is lássuk az a struccpolitika: homokba dugod a fejed mint egy kisgyerek, aki hiszi hogy ha ő nem lát valakit akkor ő is láthatatlan. Erről írt Zsolt is, meg én is...
Én nem ismertem fel, hogy gyerekágy vagy járóka rács. Talán ha nem ff, hanem csak gyengített szaturációjú, de színes, az jobban rávezet.
És még most se értem a madzagot. Ez biztos valami metafóra lehet, vagy szimbólum.
Akkor se csináljunk a tegnap borzalmainak pályázatot, se kiállítást!
Nem értek egyet. Minden tér, minden helyzet más és más hatást emel ki, máshogy helyezi kontextusba a történetet. Nem mondhatunk le erről, nem lehetünk finnyásak. Miért ne csináljunk neki kiállítást, miért ne emelhetnénk a falakra ezeket a történeteket?
Zsolt, a kép ok! Értem. Talán ott van az igazság, ha a kommentek átlagát vesszük: a "Nem értem"-től, a "Sírokig". Brigitta, a sok hozzászólás a Te érdemed!
Más: én voltam a hülye, hogy szóba hoztam a World Press Photo kiállítást, mert kicsit szétugrott tőle beszélgetés. A kiállításról írtam, ahol múzeumi körülmények között, 3000 Huf-ért lehet nézegetni a tegnap holttesteit és okosan el lehet beszélgetni mellettük. Már hallom a választ, hogy ezek egy pályázat nyertes képei... Akkor se csináljunk a tegnap borzalmainak pályázatot, se kiállítást! Mert egy teljesen más kontextusba kerülnek. Ezért írtam, hogy ezeket a képeket kellene a Nemzeti Múzeum kerítésére tenni.
Amit Zsolt írt a sajtófotóról az egy védhető álláspont! Azért van az úgy is, hogy az állatkerti jegesmaciról többet tudunk, mint arról hogy mi történik a "szomszéd házban", vagy akár a sajátunkban. De ez már egy teljesen másik kérdés
A sajtófotóval kapcsolatban volt már vitánk párszor máskor is a látszótéren. A helyzet a következő: a sajtófotó azért van, hogy a befogadó értesüljön az eseményről. Ez a cél. A sajtófotó szerepe a felmutatás, felrázás. Igen, felháboríthat, felbosszanthat, elrettenthet, ez a dolga. Ha eléri, jól dolgozott. Ugyanis enélkül nem tudnál róla, akár maradnál abban a hitedben, hogy minden rendben. Minél inkább felpörög a világ információáradata, annál erősebb képi eszközök kellenek ahhoz, hogy felrázzon. Termékké te teszed ezt, amikor azt mondod, hogy neked ez nem más, mint a Barátok közt vagy más szappanopera. Különbséget kell tenni - ehhez kell a közlő és kell a befogadó is. A sajtófotó felelősség. Ahhoz, hogy tiltakozni tudj embertársaid szenvedése ellen, kellenek képek, filmek, írások, különben lehet még arról se tudnál, hogy a szomszéd házban mi történik. Ezt elutasítani az én megítélésem szerint egy formája a struccpolitikának. Nem könnyű vele szembenézni. De az téves megközelítés, hogy megfordítod a folyamatot, és azt sugallod akár csak magadnak, hogy a képek nem a figyelemfelkeltés okán készülnek, hanem pénzért. A fotósok akik sajtófotóban dolgoznak, akkor is megcsinálják a képet, ha nincs megrendelőjük. Kötelességből. Elhivatottságból. Humanizmusból.
Hol van bármi, ami a gyerekkorral kapcsolatos - erre a kép adja a választ. A rács. Klasszikus gyerekágy-rácsot látsz. A kötél, madzag lehet konkrét kikötözöttség, de lehet érzelmi, átvitt értelmű is, és ez mind a kettő érvényes.
Ott érzek ellentmondást, hogy ha jól értem, protestálsz a sajtófotó ellen, mert manipulatívnak tartod, ugyanakkor a sajtófotós attitűdöt kéred számon egy metaforikus üzeneten.
Szocreálban, szocioban, ott igen, ott az alkotó hitelessége múlik azon, hogy a tárgy, környezet, személy stimmeljen. Kreatív fotóban ez nem szempont javarészt. Hihető, hiszed, látod, működik - vagy nem. Azt próbáltam az előző kommentben írni, hogy a fotográfián a valóságot számon kérni bizonyos nem elhanyagolható okok miatt önámítás. Visszakérdezek. Itt egy kép. A "valóság" egy kimetszett darabja. Változtat-e a képen az, ha tudod, hogy amúgy a képkapun kívüli részben ott állt 3 haver, 2 kutya, meg egy Suzuki, vidáman, mintegy kvaterkázva? Nem, hiszen nincs a képen. Azt kell elfogadni, ami a képen van, úgy, ahogy tálalták, annak, aminek. Ettől még érvényes, hogy a néző kérdez, de általában magának kell a válaszait is megtalálnia jó esetben.
A cím orientálhatja a nézőt, felgyorsíthatja az értelmezést. De a kép cím nélkül is működik - a cím megspórolhat egy-két lépést, de a folyamatot nem változtatja meg.
Zoltán! Kétféle befogadó lehet: aki ismeri ezt a rácsot, és aki nem ismeri. Ebből a szempontból lehet két útja a megértésnek. Bár én úgy érzem, ha ismeri az sem visz gyökeresen más irányba! Ha tévedek, akkor pontosítsunk!
@Csaba, ezek szerint azt nem ismerted fel, hogy ez egy klasszikus gyerekágy rácsa? A 3. pontodra ez válasz lehet.
Brigitta! Bocsánatot kérek! Nem akarok hadjáratot folytatni a képed ellen. Szerintem az hogy ennyire erős képet tudsz csinálni az nagyon-nagyon jó! Számomra az üzenete az, ami kérdőjeles.
Bár nem egy hálás feladat, de dekódolom a képet a saját értelmezésem szerint.
1. A legfontosabb jelentéstartalom maga kép. A rács a bezártság érzetét kelti, ez nyomasztó. Ezt erősíti a pókháló, ami számomra az elhagyatottság. A rácsra erősítve egy erős kötél három csomóval. Ide van/volt/lesz kötözve valami. Az hogy mi/ki van/volt/lesz a rácshoz kötözve arról nem beszél a fotó.
2. A cím: Végre vége. Ez konkrét visszautalás valami rossz eseményre.
3. Ez az egész a gyerekkor leckébe került, na de hol van bármi ami gyerekkorral kapcsolatos? Nálam ez úgy áll össze, hogy egy gyerek volt a rácshoz kötözve és a cím szerint valami borzasztó történt.
Zoltán! Mint írtam, tiltakozom az embertársak szenvedése ellen! És gyűlölöm, hogy ezt termékként adják el. Egy kiállításon "hullát rakni" az üveg mögé? Ráadásul a tegnapét?
Fizetni ezért? Kurvára' okosokat mondani ezekre a képekre, mint "befogadó"? Zoltán, Te láttad a kiállítást? Láttad, hogy ment ez? Személyes vélemény: de nekem forgott a gyomrom.
A hírek üzenetében mint írtad, én is hiszek! Ezeket képeket kellene kifeszíteni a Nemzeti Múzeum kerítésére, nem egyéb fotókat.
Kedves Zsolt! Arra gondoltam hogy "megrendezett" a kép, ami szerintem a jelenetre vonatkozik. Szerintem az üzenet szempontjából kulcskérdés lehet a tárgyi hitelesség bizonyos témák esetén. Egy befogadóként - a sok közül - én úgy látom, hogy ez a kép ebbe kategóriába esik.
A kép részben a címtől kapta a jelentést, ha a tárgyi hitelesség sem áll fenn, akkor egy valóságtól elszakadt álomkép. Egy adathordozó, ami hordozza az alkotó üzenetét. Személyes véleményem, hogy ezt az üzenet ebben a formájában én nem üzenném senkinek.
@Brigi, én értettem,hogy drámát fotóztál, én csak a magam párhuzamait meséltem el, amelyek a végén kifutottak a Te fotódba. Kicsit olyan ez, ahogy a világot megéljük, belülről kifelé, a legszűkebből az egyre tágabb körök felé. Tehát Neked nem kell feltétlen másként megfogalmaznod ezt, ha úgy érzed, ez a pontos kifejezés, azért sem, hiszen az én primer élményanyagomon ez nem fog változtatni. A járóka kötéllel bennem erősebben rögzült más élményhez...
De ha már a szimbólumoknál tartunk, akkor az is eszembe jut, hogy a kötél elsődleges üzenete a kötődés, csak másodlagos a negált tartalma: a kötél elvágásának jelentése - főleg ha az nem eléggé fókuszált, vagy eleve kifut. Egy olló vagy egy kés elsődleges üzenete a vágás, valami kötöttségnek a megszüntetése.
Ezért a fotódon a csomózás alatt látható vágás számomra nem hordozza azt az üzenetet, amit a hozzászólásodból kiolvasok utólag, hogy lényegi elem lenne, hogy elvágták ezt a kötelet. Azért sem, mert ahogy írtam, lefele a kötél folyamatos, nem tudni mi van vele. A csomózások persze hozzák a visszakötést is, de ez így már csak most jön le nekem (mert a csomó toldás is, nem feltétlen csak az elszakítás javítása...)
A drámaiságot és az azonnal érthető fájdalmas mondandót a polarizált tartam hordozza szerintem: a járóka és annak mostani helye, helyzete, a rács látvány és a primer kötél látvány - a rákötés érzete. Szerintem.
És nagyon fontos, hogy én mint alkotótársammal társalgok itt. (Drámában volt már nekem is részem, ezért nem igaz, hogy ne lennék érzékeny a témáidra, vagy hogy elzárkóznék előlük, mint ahogy Nyözöben felsejlett ez... Ezért írtam korábbi hszem végén, hogy "valahol mindenkinek megvannak ezek a poros rácsai, azt hiszem, így univerzális a fotód."
No, én meg azt hittem, ez az univerzális jelző elég erős szummázó végszó jajgatás nélkül is...
@Csaba: szerintem az embertársak szenvedéséért tiltakozz először! Másrészt nem tudsz tiltakozni ezek ellene, ha nem hozza el valaki neked az élményt, ha nem tolják az arcodba a problémát, ha nem tudsz róla... A sajtófotónak az a dolga hogy ezt elhozza, hogy legyen információ, és reagálhass, tiltakozhass. A sajtófotó ellen tiltakozni struccpolitika.
Zoltán, én nem tudhatom, hogy kinek mi jutott az eszébe a kép kapcsán. Nekem ez a kép olyan dolgokat idéz, ahol már nincsenek szavak! Ami alá nem lehet írni, hogy "fasza".
(A World Press Photo jutott eszembe, ahol megnéztem embertársaim szenvedését pénzért üveg mögött! Ez ellen tiltakoznék! Társadalmi közöny! )
MInden kép megrendezett, az is, amit úgy gondolunk, hogy véletlenül lőttünk, hasunk magasságából, mert az idő, a képkivágás, a zársebesség, a dimenzióváltás (3D-ről 2D-re) mind-mind rendezés. Tehát a kérdés nem az egy kép esetében, hogy rendezve van vagy sem, hanem az, hogy mennyire tudatos mindez. Önmagában attól nem lesz hitelesebb egy kép, hogy valós, vagy képzelt helyszín, hogy ez AZ a kiságy vagy másik, hogy ez AZ a kötél vagy másik.
Ez érdekes, mert nekem is eszembe jutott, hogy a cím erősen hozzáteszi az alkotó élményét a képhez. Arra jutottam, hogy a leckebesorolás sokat hozzáad, a cím már nem olyan fontos, de ha önmagában nézem, akkor szabadabban ugyan, de magam is el tudok jutni a gyerekkorhoz és a kötelekhez. A leckebesorolás ezt a kapcsolást teszi közvetlenné, de annyira, hogy nagyon erősen egyértelmű. Szerintem ezért jogos a kép és a cím készítése és közreadása, illetve ez igazolja számomra azt is, hogy a kép egyértelműen hordozza ezt a jelentést.
Azt mondjuk nem értem, miért ne lehetne egy valós történetkapcsolat esetén ilyeneket írnunk a kép alá, ez érdekelne, hogy szerinted miért nem.
Kedves Brigitta! Két dologról szeretnék írni és szeretném, ha jól elkülönülnének.
Az egyik a fotó, ami iszonyúan erős és őszintén gratulálni szeretnék hozzá!
A másik az üzenet. Itt két verziót látok.
1. Ha ez egy valós helyszín, ami valós történésekhez kötődik, akkor nagyon nem jó, hogy ilyen véleményeket írogatunk alá!
2. Ha ez nem egy valós helyszín akkor ez egy keresett, megrendezett kép. Ez a kép önmagában nem jelenti azt, amit jelent a leckecímmel és képcímmel együtt. A képre mint egy feliratos póló került rá részben a jelentés. Nekem az a személyes véleményem, hogy ez egy olyan téma, amit nem lenne szabad pólóként fel és lehelyezni képekre, mert nem lesz hiteles. Ez teljesen a saját szubjektív véleményem, ami a saját értékrendem szűrődött át, de én ebben a formában nem csináltam volna meg ezt a képet.
Brigitta jó az így is, mert van benne olyan sokáig kellett nyiszatolni, hogy elvághassam érzése... :) Az ilyen képekkel talán az lehet sokszor a befogadói felén a gond, hogy az ember ösztönösen elzárkózik, védi magát, és ezen nehéz áttörni...
Köszönöm a hozzászólásokat.
Nagyon súlyosak.
Noémi, ne sírj !!!
Azon gondolkodok, hogy mi az, amitől ez a kép többeknek pontosan érthetővé vált, és mi hiányzik róla, ami magyarázatot adna gg-nek, és jó irányba vihetné Istvánt.
" élményátvitel", "képi látásmód" ezért a két szóért külön köszönet. Még akkor is, ha nem gondolom, hogy "zsigeri", reális alapnak tűnik.
Kiállítás? :D ez nagyon fura kép...
(az egyik madzag vége túl fehér... bár szerettem volna, ha éles vágásnyom rajzolódik ki...)
Hát, nekünk is van egy hasonló szétszedett járókánk lenn a pincében, ha nem is a sajátunk, de a gyerekeké, és tényleg szomorú látványt nyújtanak általában a pince/padlás sarkában feledett holmik. A járóka rácsozatán lévő kötél sokmindenre szolgálhat, játék kikötésére, eleve játék lehet maga is (nálunk pl ez volt, a fiam a madzagokkal imádott játszani). Olvasva a nagy riadalmakat alább talán mást is értenek alatta, de számomra nem dráma, hanem a játékra emlékeztet.
Aztán én is emlékszem, hogy gyerekként mennyire felnőtt akartam lenni.
Ezek az én privát párhuzamaim a fotód kapcsán.
Persze, a kötél mellett önmagában a járóka rácsozata, mint rács is elég drámai főleg a címmel együtt, meg a fekete pókhálókkal, és valahol mindenkinek megvannak ezek a poros rácsai, azt hiszem, így univerzális a fotód.
Azt hiszem ütős választ adtál képben Zsolt elemzésére a macis képnél. Ebben pontosan annyi elemi őserő van, mint annó a Görcs, Addig is, Konzol, Befejezetlen múlt c. képeidben. Azokkal együtt ez már-már egy nem gyenge kiállítás magja, ugyanis annyira mélyen érinti az embert, hogy elszorul a gyomrom is... A kifejezésmódért, a képi látásmódodért jó értelemben irigyellek, de az élményanyagodat nem tudom hányan tudnák elviselni... :(
De ez a zavar nem építi a képet? Nekem az elemzésben említett dolgoktól lesz "kerek" ez a kép. Mintha fokozná a hatást.