Nézegettem a fotóimat és (hát) ugye konkrétan a tájképeket... ugyan ki tudja, hogy miért választottam pont ezt? De pont ezt választottam. A nyarat idézi, s benne a meleg levegőt átitató esős víz ízét és illatát. Ahogy látjuk messze azt, ami még nem ért ide, nem jött meg, csak távolról tűnik úgy, mintha közelítene. És mit tehetünk mi? Semmit, a természet nagy, öntörvényű és mi az Ő öntörvényei szerint élünk. Olykor csodáljuk, máskor rettegünk mert fenyeget életet, ingót és ingóságot. A legnagyobb vihar is gyönyörű távolról. Fürdőzhetsz, tévét nézhetsz közben... addig, amíg el nem ér. Gyönyörködhetsz... lásd.
Szia István! Köszönöm a hozzászólást. Ráadásul én is akkor jöttem ki a vízből..., láttam messze azt a valamit és erős vágyat éreztem arra, hogy megtartsam az "örökkévalóságnak" :) Az emberek és a kép bal oldalán az a szitu. Igen, sajnos nem bírom ki, hogy bele ne tegyek fura pillanatokat a képekbe - hol elrejtve, hol pedig arcbavágóan. Valahogy én ezekre utazom, a furcsa nekem érdekes, a vicces nekem Isteni, pláne ha a véletlen hozza mikor mi történik a kattanás pillanatában. Ááááá, baromira nem figyelek az egyensúlyra tudatosan... csak úgy érzésből.
Én azt gondolom, hogy a jobb oldalon leledző két férfiember tökéletesen elég lett volna, mert nekem tetszik az így létrejött hangulata a képnek. De hát, mindenki máshogy látja a dolgokat, biztos volt valami, amiért a bal szélét is beletetted! :)