Szia Viki, nagy tisztelettel köszöntelek itt az Estiskolán abban az értelemben is, hogy ugye dolgoztunk mi együtt nem egyszer, és én annak örülök, hogy láthatóan azóta is „hagyod magad”, hogy gyakoroljanak rajtad. Akkor, amikor az akt táborban dolgoztunk, az elemzéseknél volt egy-két olyan helyzet, amikor egészen konkrétan az hangzott el, hogy a modellek nagyon segítőkészek, és segítenek minket, és nagy hála és köszönet nekik ezért, de akkor, amikor nem kapnak instrukciót a fotóstól, hogy mit várunk tőlük, akkor ők elkezdik a saját rutinjukból megoldani a feladatot helyettünk. Itt is ez történik. Viki egy rutinos modell, és tudja, hogy hogy kell nézni, tudja, hogy nem szorítom a szám, mindennel tisztában van azt illetően, amit az arcával kifejezni képes. Most itt megette vacsorára a fotóst ezzel a gesztusrendszerrel. Miközben a Viki figyelmét is elkerülte az, hogy az a mobiltelefon, amit a füléhez szorít, ennek az egésznek az erejét lényegesen csökkenti. A világítás a másik dolog. Voltunk világítós táborban is, pontosan tudjuk azt, hogy a világításnál mennyire nagy szerepe van annak, hogy mi van közel, és mi van távol, hiszen ami közelebb van hozzánk, ugyanazzal a fénymennyiséggel megvilágítva lényegesen világosabb tónust kapunk. Itt eldörrent egy vaku, és ez lemeszelte Vikinek mind a két kezét, meg egy kicsit a homlokát is. Ettől a két kéz lényegesen erősebben kommunikál velünk, mint az arc. Egyrészt az a problémám ezzel a képpel, hogy az arc egy felvett pózt mutat, nem a Vikiről beszél, hanem arról, amit a Viki képzel magáról egy fotografálási helyzetben, tehát az ő szakmaiságát mutatja - színház. Másrészt a két kéz elviszi a figyelmet az arcról, és elviszi a fókuszt róla, nem az arccal foglalkozunk, hanem azzal, hogy hogy tartja a poharat, meg hogy mi lehet a másik kezében. Ez egyrészt világítási probléma, másrészt az, hogy mennyi időt töltünk a modellel. Megint azt mondom, amit mondtam a Tündi esetében, hogy András dolgozzon a Vikivel, de most jó lenne, ha Vikiről egy olyan képet mutatnál, ami Viki maga. Nem egy könnyű eset, mert ő szakmailag magas szinten van, tehát egy sokat megélt modellről beszélünk, vagyis olyanról, aki sokat dolgozott már fotósokkal. Ebből a helyzetből kizökkenteni őt, és azt mondani, hogy most nem szakmázunk, hanem rád vagyunk kíváncsi, nehéz, mert ha nem vagyok elég szemfüles, és nem elég gyorsan dolgozom, vagy nem tudom őt határozottan kibillenteni a megszokott nyugalmából, akkor bizony úgy, hogy ő ezt nem akarja, beindulnak a megszokott reflexek. Ismétlés. (hegyi)
Utólag olvasom a "vitát", és az elemzést. Beszélgettünk mi a Zsolttal arról, hogy igazán csak a modell, és azok az emberek tudják megítélni, hogy jó-e a portré, akik jól ismerik a modellt. Én viszont ezt a képet nem is portrénak tekintem, hanem inkább azt mondanám, hogy életkép. Számomra a Vikica arca mivel nem ismerem, nem mond semmi pluszt azon kívül amit egyébként is látunk, egy kellemes arc, akit borozgatás közben felhívott valaki. Hogy mennyire tipikus ez az élethelyzet, hát ítélje meg mindenki saját maga. Szerintem jól tükrözi a kép az életünk eme részét.
Ami viszont a fotós munkáját illeti ... Én azt hiszem inkább elvettem volna Gime a csillagjaidból. Én ha jól tudom, voltál Te is a világítós táborban, és némi alapismeretekre szert tettél. Ha ez igaz, akkor azt kell mondjam, hogy nem nagyon figyelted meg a kész képet, elkontrasztosítottad a végtelenségig. Tele van a kép alexpós, tónustalan részletekkel. Fotós berkekben járta régen egy szlogen: A jó fotós nem mutatja meg a szemetes kukáját.