Andrástól egy olyan képet kapunk, ahol nem eldöntött, hogy mennyi a manipuláció, és azt mivel hozta létre, és mennyi az, ami a valóságban megtörtént. Ezzel egyetlenegy problémám van: az, hogy amikor ennyire misztikus az alap is, mert egy víztükörben tükröződő korlátot kapunk, tehát nem egy biztos helyzetet, hanem valaminek csak egy tükörképét, vagy lenyomatát, akkor ha erre még ráteszünk egy lapáttal, valamilyen felismerhetetlen formával, akkor ez izgalmas lesz az átlagnéző számára, mert ő sem tudja mit lát, és ez foglalkoztatja egy darabig, de mivel nem kap megoldást, ebből kifolyólag ez az izgalom egy idő után elcsitul, és onnantól kezdve a kép nem fog működni. Másképp fogom ezt megfogalmazni: jelen pillanatban ez a kép csak eszközében fotográfia. Lehet illusztrációként használni egy mesekönyhöz, sokmindent el tudok ezzel képzelni, mert a kép alapvetően nem rossz irányba mozdul el, de fotográfiaként nekem ez kevés. Festhetek is akár ilyet, rajzolhatok is akár ilyet, tehát azt a plusszt, amit a fotográfia tud, most ezen a képen nem kapom meg. Azt abszolút értem, hogy mitől rezonancia, nagyon is jól megfogható, de azt szoktam mondani, hogy azért nem árt, ha valamilyen kapaszkodót adunk a nézőnek. Ez a korlát most, mivel ez az átrajzolás megtörténik, önmagában kevés. Ezt visszaadnám Andrásnak, nem azt mondom, hogy ismétlésre, de nem ártana ezeket a gondolatokat egy kicsit még érlelni és átszűrni, mert a meseiség akkor is működik, ha valamennyit a fotográfusi célból meghagyunk, és a fotográfus eszközéből is meghagyunk. (hegyi)