Onnan kezdem, hogy ez a kép is hordoz egy keretet. Két nagy irány van a fotográfiában, az egyik azt mondja, hogy csak a képkocka teljes kihasználása az, ami érvényes fotográfia, minden utólagos vágás, manipuláció már gyengíti ezt az egészet, sőt, a valódiságát, az eredetiségét rontja. Ennek az iskolának több neves képviselője van, akik akár a nagyításnál is meghagyják a negatív kereteit, vagy a polaroid szerelékét is kinagyítják hozzá. A másik iskola pedig azt mondja, hogy az ipar, a kereskedelem, hogy milyen képalkotó eszközöket hoz forgalomba, az nem befolyásolhatja a művészi szabadságot. Bármelyik mellé letehetjük a voksunkat. Az első csoporthoz tartozó lehet akár ez a kép, tehát, ha indokolt egy keretezés, akkor ebben az értelemben lehet indokolt, hogy a valós hordozó valós megjelenítését mutatjuk. Van ebben egy ilyen bizonyítási kényszer is nekem, hogy azt akarom mutatni, hogy lám, tessék megnézni, itt az egész kocka, valós, érvényes, és eredeti. Ha a szubjektív véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor azt mondom, hogy ennek lehet néha szerepe, de modorosnak érzem azt, ha ez minden egyes képre odakerül. Aztán persze, van ennek egy másik szerepe is, hogy az ember azt bizonyítja vele, hogy ez analóg technikával készült, és nem valami digitális játék. Én azt mondom, hogy ennek is van értelme, ha az ember akár a műkereskedelemre gondol. Esztétikai értelemben nem biztos, hogy minden pillanatban megáll a lábán. Én most itt ennél a képnél is azt gondolom, hogy miközben a kompozíciót így, ahogy van, elfogadom, eközben azt mondom, hogy nekem most ehhez nem ad hozzá ez a keretezés, sőt inkább elvesz. Azért, mert a feliratok a kereten elkezdenek konkurálni a belső történettel. Elkezdek jobban odafigyelni arra, hogy KODAK E100S, mint arra, hogy mi lehet odaírva a sarki épület portájára. Én mégiscsak azt gondolom, hogy a történet képhatáron belül zajlik, és ehhez nem kötelező ezt a bizonyítási eljárást lefolytatni. Szóval, ez egy jó kérdés, hogy ez hogy működik. Ami a leckét illeti, tökéletes leckemegoldásnak gondolom, adva van egy fotós, aki járja az utcákat a kis rövidgatyijában, a postás táskájával, és miközben a várost, és annak történéseit rögzíti, ebédidőben, egy kirakatban megakad a szeme a menün, és közben elkattintja a képet, amivel az ő jelenlétét, a személyes érintettségét, de a kitaszítottságát, kívülállását is közli felénk. Egy útkereszteződésben vagyunk, aminek megvan az az izgalma, hogy a fény játékával képesekké válunk arra, hogy bolyogjunk ezen a képen, kimenjünk ebből a térből, a saját érzelmeinket is behívhassuk, miközben van egy szociografikus hatása is az egésznek a terelőtáblával, a kukával, az egésznek az ürességével. „Itt van a város, vagyunk lakói”, ahogy ezt a Cseh Tamás idézet hozza, és mégis, valahol olyan furcsán magányos ez az egész, nem áll össze a textúra. Szóval, jó kép, nincs ezzel semmi bajom, a keretezést szívesen megvitatnám Lacival, a 3 csillag és a leckemegoldás megvan. (hegyi)
értékelés: