Egy nagyon jó ritmusú bemutatkozó filmet kapunk Milántól. Nekem egyébként a Blair Witch Project jut erről eszembe. Talán a kameramozgások, talán a sejtelmes sötétben forgatott, éjszakában forgatott képek miatt, nem tudom. A film egy külsővel kezd, valamilyen útszéli, talán hó, talán más miatt fehérben ragyogó makró felvétellel egy útról. Aztán utána látunk egy ködös áttűnést. Sejthetően talán ez a köd valami cigarettafüst által lett létrehozva, nem tudom, de ez nem baj, ez nagyon fontos az amatőr filmezésben, hogy az ember a leleményességét használja arra, hogy ezeket a hatásokat létre tudja hozni. Majd a sötét éjszakában több snittel egy fát látunk, utána pedig bejutunk egy házba, látunk egy lépcsőházat. Nagyon érdekes, hogy ezt a teret mennyire megbolondítja az, hogy ennyire sötét maga a forgatási helyzet és a film bevilágítása ennyire kevés fényt használ. Ettől igazándiból a néző nem tudja, hogy merre van a fent és merre van a lent és merre van a kint és merre van a bent. Ehhez még ráadásul az optikának a megválasztása is segít, ez egy nagyon jó ötlet. Majd utána látunk egy áttűnést amiben megjelenik ez a szereplő, feltehetően Milán, aki ül egy széken és utána hopp, egy vágással eltűnik a székről és újból bolyongunk úgymond ebben a házban, amelyről kiderül, hogy egy tetőtérben vagyunk, onnan utána megint kijutunk a külső forgatási helyszínre. Tehát nagyjából röviden összefoglalva ezt láthatjuk a filmben. Jónak tartom azt a ritmizálást, hogy viszonylag lassú snittekkel, viszonylag lassú témavezetéssel juttatja el a nézőt odáig, hogy ez a felismerés megtörténik ezzel a szereplővel. Ott egy picit nekem kérdéses, hogy mennyire erős az a geg, hogy egy ilyen áttűnésnél eltűnik valaki a székről, lehet, hogy utána még ezzel az alakkal foglalkoztam volna, hogy föl-föl tűnjön a filmben, mondjuk váratlanabb helyzetekben. De hát ez az én ötletem és nem kötelezően van igazam. Úgyhogy én ezt egy négydisznós filmnek tartom. Azért is négy disznónak, mert hogy azért ezek a helyzetek, amikor ilyen kevés fénnyel dolgozunk, hogyha ehhez még hozzá tesszük azt, hogy kézből tartja a kameraman a kamerát, akkor a kettő együtt, tehát az imbolygás - ami a bizonytalanságból adódik, nyilvánvaló, hogy az ember a kezével nem tudja olyan stabilan megtámasztani ezt a szerkezetet - ezzel a kevés fénnyel néha értelmezhetetlenné teszi azokat a helyzeteket, amit látunk képileg. Lehet, hogy megért volna annyit, hogy akár egy téglára, vagy akár egy kis állványra föltegyük ezt a kamerát. Nyugodtabb, szebb képeket kapunk. Mert ez a nyugtalanság, ami a kézmozgásból adódik, ez ellene dolgozik annak a tempónak, amit a snittek hoznak. Úgyhogy négy disznó és nagyon köszönöm és várom a folytatást Milán. (szőke-hegyi) értékelés: