Nehéz fotográfiai módszert választott a Kata, mert teljesen sötétben egy gyertya fénye világítja meg a szemeket, az arcot. Ugye itt sokszor idéztük már az Estiskolán Rembrant munkáit, aki németalföldi festőként ennek a csodálatos nagy tudora, mestere volt a gyertyafényekkel, a kis fényekkel való világításnak. Elsősorban olajfestékkel dolgozó festőről beszélünk, aki nagyon jól tudta ezt alkalmazni: a sötét alapozásból elővillanó fényeket. És nagyon hálás is és nagyon szép a kép közepén látható tekintet, felsejlő arc, a gyertya, a gyertya lángja. Ugyanakkor a képi nyelvezetnek – ez talán egy javaslat lenne, megjegyzés – ott vannak a fontos dramaturgiai szabályai, például a nekünk most jobbra kitekintő szem, amitől nagyon izgalmas lesz ez a látvány. De, mint ahogy egy játékfilmben, ahol megjelenik egy revolver és annak el kell dördülnie valahol a filmben a későbbiek során, itt is esetlegesen a tekintet nagyon is mutat valamit, amit nem tudunk ezen a képen érzékelni. Természetesen ez lehet maga a titok, hiszen az arc körül mindenütt sötét van, tehát nem tudhatjuk meg azt, hogy mit lát, mert az lehet jövő, lehet az a cím, amit olvashatunk, de a javaslat az az lenne, hogy talán, ha a kép bal oldalán a feketét, a fekete hátteret elég nagy mértékben eltűntetnénk, akkor az egész arc, a gyertya folthatásai balra tolódnának és egy jobbra néző tekintettel súlypontoznának, de akár ennek az ellentéte is előfordulhatna, hogy pont a jobb oldalról lenne lehetséges éppen a képből kitekintéssel vágni a feketéből. Mind a két verziónál valószínűleg az történne, hogy a kép középpontossága eltűnne. Most túlságosan szimmetrikusan középen helyezkedik el minden, és emiatt az a dinamika, az a feszültség, az az érzékiség, ami jelen van, jelen lehetne a képen, az emiatt a túl szabályosság miatt döcög, nem tud beindulni a kép igazi forgása. A képet ettől függetlenül nagyon szeretjük a kettő disznó meg van és nagyon várjuk Kata következő munkáit. (szőke)
értékelés: