Lilla engedelmével most ennél a képnél fogom a három képet összehasonlítani, és összefoglalni a gondolataimat, mivel viszonylag számomra egyértelmű, hogy melyik fotós irány az, ami közelebb visz az alkotóhoz. A hármas lecke egy bemutatkozás, az fontos, hogy saját magunkról meséljünk. Ha jól látom ezt a képi megoldást, akkor valami olyasmi történhetett, hogy Lilla belevetette magát a hóba, aztán mindenféle ilyen vicek-vacak szeméttel telehordta az ő saját lenyomatát, majd erről készült egy felvétel, amit utána a szoftverben tükrözött. Ami izgalmas ebben az, hogy a tükrözés által létrejönnek új formák. Ezek női princípiumokat mutató formák, konkrétan egy ideig, amíg néztem a képet, azt hittem, hogy ott történik maga a valóság, és ez itt a szélén valami bizgerálás, már-már egy sejtelmes akt felvételhez közelít az a formai játék, ami szemlélhető. Miután megfejtettem a képet, az érdekes az, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, ami a kép valódi, konkrét üzeneti része, tehát a hó nyomba hordott tárgyak. Itt volt egy alapkérdés, amit Lilla kigondolt, hogy nyomot hagyok a hóba, és ezt a nyomot, mint árkot, telehordom ezekkel a tárgyakkal. Ez az alapötlet nagyon erős gesztus, de aztán a kivitelezésnél ahogy esett, úgy esett, és hozott anyagból dolgozva ebből kanyarintotta ki az ő képi megfejtését. Miután ezt hazavitte, akkor ezzel nem volt elégedett, és egy kompjúteres játékot még plusz információként hozzácsapott ehhez a dologhoz. Lehet, hogy én ehhez túl konzervatív vagyok, de nekem ez nem tesz hozzá a képhez. Sem a tükrözés, és utána, amit Feketén-fehérenben, vagy Metamorfózisban látunk, abszolút nem. Azért nem, mert mind-mind elviszik valami öncélú játék felé. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor én zenéltem, és volt egy szintetizátorom, azzal állítottam a hangokat, és maga a hangbeállítás, a keverés volt az, ami élvezetet nyújtott, zenei értékű kompozíció nem jött létre, hanem csak a különböző hangoknak az effektjei. Én ezzel órákat el tudtam játszani, gondolom, aki hallgatta, az megőrült. Egyszerűbben fogalmazva, olyan volt, mint amikor a gitárosok a régi gitárokat kellett sűrűn hangolják, és két szám között hallottad, hogy hogyan próbálja egymáshoz a húrokat egységbe hozni, de mégis viszonylag rövid idő alatt eljutott az ember arra a szintre, amikor a pokolba kívánta a gitárost. Itt is azt érzem, hogy itt maga a játék az, ami lenyűgözött téged, és ezáltal egyre távolabb kerülünk attól a gesztustól, ami a hóba esés, és az ide belehordott szemetek gesztusa. Pedig ez lett volna ennek az egésznek az értelme, hiszen, ha ez nem történik meg, akkor ezt a játékot sem tudod játszani. Saját munkádat gyengítetted ezáltal. Ott kellett volna megállni, és azt mondani, hogy ez van. Ha pedig az a formai megoldás nem tetszik, akkor oda még bele lehet csalni főleg úgy, hogy az ember utána még telehordja, tehát egy fizikai retust lehetett volna véghezvinni, ahol kell, beletapodni a hóba, vagy visszaépíteni, ahol lenyomódott és nekünk nem tetszik, tehát kiindulási alapként kezelni csak az eredeti lenyomatot, gesztusként, és akkor ez még inkább erősebben működhetett volna az, amit látunk. Az ötlet jó, hó már nem nagyon van szerencsére, úgyhogy azt nem mondom, hogy ezt meg kellene ismételni. A háromból mindenféleképpen a Szelektdíva kép az, ami számomra izgalmas, és ez akkor lenne tökéletes megfejtés, ha nem lenne rajta ez az effektezés, csak úgy, ahogy ez megtörtént. Az ötlet és a kivitelezés miatt ez két csillagot megérdemel, de hát itt azt is vegyük, hogy a strapát is díjazom. Várom a folytatást, Lilla! (hegyi)
értékelés: