Itt is jelen voltam, hadd áruljam el a kulisszatitkot. Beszélgettünk a nappaliban, és egyszer csak Demeter félbeszakítva azt, amiről a szó folyt, azt mondta, hogy Lacikám, odafeküdnél a földre? Oda, oda a két szoba közé, a naphoz. Mindannyian meglepődtünk, mert abszolút nem azzal foglalkoztunk, hogy akkor most hol, milyen fények vannak, és az érdekes számomra az volt, hogy Demeter is teljes értékű partnerként jelen volt a beszélgetésben, miközben az agyának egy másik bugyra azzal volt elfoglalva, hogy figyelte a fényeket. Valószínű, hogy nem csak akkor, ott, mert ezek a megfigyelések korábbra datálódnak, akár hónapokkal, vagy évekkel, hogy a nap járása mit hoz egy térben, és amikor ez megfelelő helyzetet hoz, akkor tulajdonképpen egy csettintésre összeáll a kép. Aztán Laci lefeküdt a földre, kapott egy párnát a feje alá, hogy ne legyen nagyon kényelmetlen, és fényképezőgépet szereltünk, és aztán elkészült ez a portré. Ami az egészben érdekes, ha megfigyelitek a képet, akár azzal, hogy a saját számítógépetek monitorát elforgatjátok, ha ez helyes irányba lenne forgatva, akkor egy elég ijesztő fotó lenne. Ebben a formában most egy nyugalmas kép, ad neki dinamikát az, hogy felfelé el van mozdítva, mert ez a kimozdulás az, ami az egészet folyamatosan mozgásban tartja, vissza akarjuk húzni úgymond a megfelelő helyére. De ha elforgatjuk, akkor egy teljesen másik Lacit látunk, és ez azért érdekes nekem, mert Demeter ezt fejben megcsinálta, ezt a forgatást, még exponálás előtt, amivel jóllehet, mi többiek a számítógépen kezdenénk el vacakolni. Ami nekem ebben érdekes volt, az ez a két momentum. (hegyi)