Javítás. Végleg a múltba tevés.

Az előző képnél már leelemeztük ezt a formát, itt most már csak annyiról szeretnék mesélni, ami az utólagos roncsolás. Ettől ez az egész, ahogy Mariann jól le is írja a leiratnál, véglegesen a múltba kerül, tehát itt nem csak az a történet utal a múltra, ami a sírkővel létrejövő kapcsolat, hanem már maga a szereplő is a múltba kerül, tehát olyan az egész, mintha már ő is a múlt része lenne. Ez technikailag jó megfigyelés, ugyanakkor én azt gondolom, hogy abból a tekintetből mégiscsak tévedés ez az út, hogy ez a lány szereplő itt van közöttünk, őt nem kell betenni ebbe a múltidéző helyzetbe, ráadásul anyáink, nagyanyáink képalbumait idézi ez az egész, ahol szamárfülesen, sérülésesen megjelentek ezek a képek, beragasztva, vagy a képtartó háromszögekbe berakva, és a sok nézegetéstől, lapozgatástól elkoptak ezek a képek, megfakultak. Ezt a hatást próbálja imitálni, de itt az imitáción van a hangsúly, és ez az, amivel én nem teljesen értek egyet. Létrejöhetnek ilyen helyzetek a valóságban is, hiszen az előbb elmondott képekből akár a mai digitális technikával készíthetünk reprodukciót, avagy szkennelést, más a valóság, és más annak a másolása. Én nem gondolom, hogy ez most ennél a képnél segített volna. Ez nem jelenti azt, hogy én végképp roncsolás vagy képmódosítás ellenes lennék, csak meg kell találni azt a helyet, ahol ez hozzáad ehhez az üzenethez. Itt most félreviszi a nézőt, olyan érzést kelt, mintha minden üzenet, ami a képen jelen van, visszakerült volna 20-30 évet időben. (hegyi)