Az a helyzet ezzel a képpel, hogy ekkora méretben nem tudom biztosan megmondani azt, hogy mi történhetett, az eredeti képet nem látjuk, csak az utómunkával adjusztált képet és így persze egyáltalán nem biztos, hogy a valóságban is így történt, ahogy most mondani fogom, csak egy megérzést osztok meg. Ha abból indulok ki, ami a modell kézfeje, és az ott látható struktúrákat figyelem, az ereket, a csontokat, az ízületeket, talán ott lehet a valóság. Az, ami a modell hajával, az arcán, a bőrével történik, az nekem úgy tűnik, hogy az utómunkánál elmozdult a glamour irányába, ami viszont ebben a környezetben, amiben ő megtalálható, erősen elüt tónusban is, és stílusban is. Elüt a háttértől, a padtól, és egyáltalán attól a hangulattól, amit ez a kép egyáltalán sugallni szeretne. Olyan érzésem van, és erre a világítás is rájátszik, mintha a modellt lefényképeztük volna, mondjuk blue vagy green box technikával, és utána körberajzolva, utólag helyeztük volna rá erre a padra. Talán a padra is több fény kellene, hogy el tudjon különülni a háttértől, és talán kevesebb smink, vagy kevesebb utómunka hitelesebbé, hihetőbbé tenné ezt a beállítást. Ugyanis itt maga a póz, és az a szerkezet, amit kapunk, a közvetlenségről akar mesélni, arról, hogy itt egy gyönyörű nő, aki csak olyan lazán elhevert ezen a padon, és most tulajdonképpen érdeklődően, kicsit kacéran tekint a kamerába. Erre az irányra segít rá a ruházat is, az, hogy a válláról lecsúszott a ruha, a fölemelt láb, tehát az egész egy spontán hatást szeretne elérni.
   A másik meglátásom a kompozícióval kapcsolatos. Most létrejön egy ritmus, tulajdonképpen egy háromszög: a modell feje az egyik pont, a kezei a másik, és a talpa a harmadik. Ha megfigyeljük, ez a három olyan fontos momentum van, amit a szemünkkel körbe tudunk járni, ezek vannak a többi tónusból kiemelve. Igen ám, csak valóságban távolabb kell legyen a talp, mint a fej, mivel viszont ugyanabban a tónustartományban dolgozunk mint az arc (egyszerűbben fogalmazva: ki lett világosítva a talpa, vagy világosabbra volt hagyva, vagy meg lett világítva plusz fénnyel) ez azért okoz problémát, mert anatómiailag olyan érzésünk van, mintha a teste furcsán ki lenne csavarodva, ettől, hogy a fejével egy magasságban és szinte egy közelségbe kerül a láb, ez ebben az állapotban groteszkül hat, idegen, furcsa. Ha a kezünkkel letakarjuk a talpat, akkor láthatjuk, hogy jobban elkezd élni a szem, a tekintet, és nem figyelem állandóan, hogy most mikor fogja letenni a lábát.
   Még egy dolog: a testékszereknek a használata. Ha csak, mint portré figyelem ezt a beállítást, akkor nekem ez a fülbevaló, amit kapunk ezekkel a strasszokkal, elviszi a modell szeméről a figyelmet. Lehet, hogy azt mondja Attila, hogy konzervatív vagyok, de nekem egy modellnél a tekintet nagyon fontos, mert az viszi el az egészet a vállán. Ha a tekintete hiteles, ha el tudom hinni azt, hogy ő rám akar figyelni, akkor az bevonz a képbe. Bármi, ami innen elviszi a figyelmemet, csökkenti ezt a hatást. Ezekre érdemes lenne odafigyelni. Ha ez megismételhető, akkor szeretném kérni Attilát, hogy egy ismétlést ezzel a helyzettel próbáljon megcsinálni, mert megérné a dolog. Még egy apróságot jegyzek meg, ami nem tisztázott, ha már instruált modellről beszélünk: mindig kérdés, hogy mit kezdjen a modell a kezével. Most a rendezői bal kéz kicsit ernyedten lóg a padról, és ez abszolút rendben van, gyönyörűek rajta a tónusok. Mivel keskeny volt a pad, gondolom, hogy félt a modell attól, hogy leesik, ezért a másik kezével erősen szorítja a padot. Ez a szorítás lehet egy üzenet, de akkor ne takarjuk ki, vigyük erre el a dolgot, legyen ez a fő csapásvonal, hogy ő kapaszkodik valamibe, és akkor ez adhat egy feszültséget ennek az egésznek, adhat neki dinamikát. De most ez inkább hiba, mint erény. Ismétlés. (hegyi)