Reggel nagyon korán kelek. Kávé, beöltözés, cucc összerak és indulok. Busszal ameddig lehet, onnan gyalog. Nos, ekkor már kezdődik. Kezdődik az az érzés, ami miatt kijárok a természetbe. Csend van, mérhetetlen csend. Pedig már ébredeznek a madarak, csirregnek, csivitelnek, csiripelnek és ki tudja még milyen hangot adnak ki. Ha fúj a szél, akkor zúgás van, susogás, nyikorognak az összeérő fák törzsei egészen kísérteties hangot adva. Ha úgy adódik, felversz egy egy fácánt, nyulat vagy őzet. És mégis csend van. Csend a város zajai a vasgyár zúgása, dörömbölése, sziszegése, surrogása, dübörgése, csattogása után. Mélységes nagy csend. Ezt szeretem. Kitisztul a fülem, az agyam. Kikapcsol, kikapcsolok. Relaxálok, megtisztulok, feltöltődök. Van hogy el sem kattintom a gépet, csak megyek, sétálok, ülök és hallgatom ezt a relatív csendet. Koscsó Gábor Csend című képét választottam a hónap képének, mert azt érzem a képet nézve, amiért én is természetjáró, -szerető embernek vallom magam. Érzem azt a csendet, érzem az illatokat, és mérhetetlen nyugalmat érzek a képet nézve. Viszont van egy kis feszültség is bennem, egy jóleső feszültség. Várom mikor csobban meg a víz, mikor szál le vagy el egy madár a vízre vagy a víz felett, mikor bukkan elő egy inni vágyó vad feje a parton. Jó lenne ott lenni és jó lenne többet vissza se jönni… Gratulálok Gábor, köszönöm ezt a képet! (Pálfi László)