Kedves Zsolt, én ezt a három képedet egyetlen sorozatnak tekintem, erre determinálja őket a három cím közös dantei eredeztetése, a tónusvilág, a képkivágás, a kellékek szerepe és főként az aktfelfogás egyneműen sajátságos jellege. Mint aktok, legfőbb jellemzőjük, hogy torzók, és még torzó mivoltukban is erősen fedettek, rejtettek. Ez a rejtő-rejtőzködő attitűd semmivel nem csökkenti azt a bátorságot, az identitás vállalásának azt a bátorságát, mely a képek közreadásához kellett, amiért – hogy Ágnes szavaival éljek: respekt!
Én a címben szuggerált dantei vonatkozásokat nem venném komolyan, hiszen ilyen vonatkozásokra a képek nem utalnak. Nem utalnak görög mitológiai kapcsolatokra sem. A három figura Danténál is elég esetlegesen kerül egymás közelébe, a görög mitológiában pedig még ennyire sem. Ha meg akarnánk fejteni a képek jelentéstartalmát, akkor azt egy egészen más irányból kellene megpróbálni, amire én nem vállalkoznék.
Jobban izgatnak azok a jellemzői a sorozatnak, melyek a három kép fotótörténeti beágyazottságát, illetve vizuális jellemzőit illetik. Nekem az első reflexem Balla Demeter Ádám és Éva figuráját juttatja eszembe, és nem hasonlóságok okán (bár hasonlóságokat is látok, a tónusrendben és a kifejezés erőteljességében), hanem inkább a szembenállás miatt, melyet az aktok csonkolásában, a képek terének rendkívüli szűkreszabottságában látok megtestesülni. BD két citált aktja egy egyetemes, globális térben valami általános emberiről szólnak, ezeknek a képeknek a tere azonban egy erősen korlátozott, lefojtott individuális pszichológiai tér.
A harmadik kép kilóg a sorból, erre más is utalt itt. Ez arra mutat, hogy ez a sorozat nem egy befejezett munka – amit én nem hibának könyvelnék el, inkább továbbgondolásra, kifejtésre sarkalló alternatív iránynak.
Kedves Sándor, köszönöm a leírtakat, a javával egyet is értek, sőt, köszönöm, hogy végig is gondoltad a dolgot és nem elégedtél meg az esztétikai vonal elemzésével.
Egyértelmű, hogy a három kép sorozat, de épp a befejezetlensége okán nem egy bejegyzésbe tett sorozat, hanem három különálló elem, egyelőre. Ez, ahogy szintén tökéletesen látod, egyfajta szűkre szabott, lefojtott tér, úgy belül, mint kívül. Egy út, egy gondolkodási és kifejezési rendszer felépítésének talán, remélve a kezdete.
És hát igen, épp a sorozat torzó jellege okán érthető, ha valakinek az első, van akinek a záró kép lóg ki, mert ez a három kép így most épp a honnan-t és a hová-t nem tudja lecövekelni.
Nem titok, három területe van a fotónak, amit én különösen fontosnak tartok, a portré, a csendélet és az akt. Mivel mesterem, Balla Demeter mindhárom területen (meg még azokon túl is) nem csak hogy nagyot és maradandót, de jószerint iskolateremtőt alkotott, nem könnyű mindezt el- és befogadva félre-, és meg nem történtté tennem magamban akkor, amikor én állok az exponálógombbal a kezemben a gép mögött. Máshogy viszont nem megy, mert úgy érzem, hogy akkor adom meg neki a legnagyobb respektet, ha - némi képzavarral - nem lépek az útjának még az árnyékára sem. Ez is tehát egyfajta fűszerezése a helyzetnek.
Ami a vonatkozásokat illeti, ha a sor elkészül (ígéretet se tudok tenni rá, mikor), akkor lehet, hogy jobban érteni lehet majd az összefüggést a dantei vonal, az "aki dudás akar lenni" személyes intelme, és a saját utam között.