Korfun találtuk Timivel. Egy nálam levő boxgép filmkamrájában csempésztem haza. Most került sor rá és kezdem halványan megérteni, mi hajthatja Joel Witkint meg H.R. Gigert. Két üveglap közé préseltem be a nekem tetsző darabjait, majd fekete háttér előtt surlófénnyel átvilágítottam.
Nagyon érdekes ez az egész attól, hogy olyan perspektívajátékot kapunk, ami a kígyóbőr sejtjeinek ritmusával, ezekkel a pikkelyszerű dolgokkal, már eleve megbolondítja a teret, a világítás még belevisz ebbe valamit, és az egész egy hullámzó, pulzáló ritmussá áll össze. És ez a nagy erénye is ennek, hogy miközben egy teljesen halott ügyet fotózunk, egy levedlett kígyóbőrt, mégiscsak megtelik élettel. És ez ennek köszönhető, a világításnak, annak, hogy hogyan választotta meg a perspektívát Endre, és annak, hogy mindezt utána hogyan komponálta képpé. Azt gondolom, hogy miközben nem a szokásos csendéletet kapjuk, mégis beleillik ebbe a témakörbe, merthogy gondolkodásra késztet, mindenféleképpen kivált valamilyen viszonyrendszert az emberből, és esztétikai értelemben is abszolút helyénvaló a dolog, úgyhogy én erre megadom a 3 csillagot és a leckemegoldást is. Endre, légy szíves nagyobb tempóra kapcsolni, szükségünk van rád, ne csak csöpögtesd ide nekem a képeket, hanem tessék nagyobb tempóban küldeni a leckéket! (hegyi)
értékelés:
Kedves Endre, ez egy nagyon érzékeny, finom munka, Zsolttól tudom, hogy kedveli az archaikus technikákat és gépeket, tegye meg, hogy okulásképpen is, küld a munkáiból még!