A harmadikból lesz az első, köszönöm Laci barátom türelmét, hogy újra kamerám elé ült és ez a portré elkészülhetett.
Még korábban megfogadtam magamban, hogy a fotók alá tényleg a benyomásaimat írom le - nagyon másom úgy sincs - vállalva, ha hülyeségeket is írok.
Az első benyomásom a korábbi "Szép versek" kötetek arcképcsarnokihoz, és a színházi előterek művészarcképeinek füzéréhez való hasonlóság volt. Gyermekként ezeknek a fotóknak volt egy, talán kívülről butácskának tűnő hatása rám. Arról győztek meg, hogy ezek az emberek jók (Persze ezt már csak így utólag tudom). Igen, tudtam, hogy művészek, és tudtam, hogy azért vannak ott, de a legsúlyosabb, vagy a legvidámabb tekintetekben is volt valami, amiből a hétköznapin túlmutató tiszta és időtlen emberi jóság (vagy jóravalóság?) áradt felém - és azt szerettem nézni, nagyon szerettem nézni, mert ott mindig megvolt az a közelség-érzet, amely minden egyéb felszínes különbözőséget lebontott, és csak a lényegre koncentrált... No, ezt érzem itt is... Önző módon megnyugtatnak és erőt adnak az ilyen portrék.
Nagyon sokatmondó arckép. :-) Tetszik.