Néhány képelemzésnél és beszélgetésben említettem már, hogy nagy szerepet gondolok annak, hogy az ember nagy elődöknek a munkáit megfigyelje és beépítse a saját világába és azt is mondtam már, hogy nem szégyen ismételni, nem szégyen lemásolni másnak a munkáját akkor, amikor tanulunk. Nyilvánvaló, hogy ez majd a későbbiekben kerülendő dolog, amikor az ember már megtalálta a saját útját és saját hangját. Igaz, hogy amikor erről beszélek, a fotográfiára gondolok elsősorban és azt tartom a legszerencsésebbnek, mert hogy ott technikákat, beállításokat, világítási helyzeteket is meg lehet ez által tanulni. Kétféle irány létezik, ezt fontosnak tartom elmondani, még mielőtt a kép elemzésébe belemennék. Az egyik irány, az aki úgymond ösztönös alkotó és előbb van meg a gondolat és a közlés mindent átható és mindent felülíró vágya, és születnek a nagyon jó gondolatokat tartalmazó képek és később, ahogy az idő halad, sajátítódik el maga a technika. A másik irány az, aki azt mondja, hogy ő előbb a technikát szeretné megtanulni és amikor már birtokában van ez és biztonsággal kezeli, akkor keres úgymond mondanivalót, vagy akkor kezdi el a saját belső világát vagy élményeit feldolgozni. Elhangzott már kérdésként, hogy én melyiket tartom a jobbnak vagy üdvözítőbbnek. Én azt gondolom, hogy ezek nagyjából egyformák a cél tekintetében, tehát egyik sem jobb a másiknál. Ott szokott lenni probléma, amikor az ösztönös alkotók a kezdeti sikereken felbuzdulva azt gondolják, hogy nem szükséges elsajátítani ezt a szakmát és megmaradnak úgymond ösztönös szinten. Itt van egy olyan problematika, hogy egy-egy találat után, pont a technikai hiányosságuk miatt, nem megismételhető, nem újra járható utak keletkeznek – vagyis mindig vannak ilyen felcsillanások, aztán megint jönnek a technikailag rontott képek, aztán megint van egy felcsillanás, tehát nem lesz stabil és biztonságos az a beszédmód, amit alkalmazni akar. Tehát talán ennek az iránynak ez lehet a buktatója.
   Az, amit most itt a képen látunk, nem titkolt reakció, utalás, másolatkészítés és ezt jó ötletnek tartom. A továbblépés ott lehet, hogy egy viszonyrendszert kell kialakítani, mert ez a viszonyrendszer fogja megadni azt, hogy milyen technikai megoldás fog hatásosan működni. Ez a viszonyrendszer először magamban kell hogy kialakuljon, magam kell, hogy valamit gondoljak arról esztétikában, mondanivalóban, érzelmi kötésben, amit Egon Schiele munkái jelentenek. Ha magamnak ez egy jól behatárolt és érthető gondolati sémává áll össze, akkor ezt majd képes leszek majd a modell felé is közvetíteni. Egy biztos, portrénál vagy aktnál nem lehet szabadon engedni a modell, nem lehet elengedni a modell kezét hogy ő majd gondol valamit, ő majd csinál valamit és én meg majd erre reagálok. Aki azt gondolja, hogy egy portrénál működik az, hogy egy modell megoldja és én majd erre reakciókat adok és jó időben lekapom az adott pillanatot, az tévedésben van. A portré alanya (és itt is most tulajdonképpen erről beszélünk mert Egon Schiele munkái nagyon mély önportrék) mindig igényli azt, hogy legyen valami gondolatom, legyen valami instrukcióm hozzá. Ennél a képnél ez viszonylag jól működik, de nem vagyok 100%-ig meggyőződve arról, hogy ez mennyire tudatos. Jó a gesztus és az arc gesztusa is tulajdonképpen jó. Amivel problémám van, az a világítás – nyilvánvaló itt a helyet is meg kell találni ahhoz, hogy ne legyen ennyire határozott ez a fénymennyiség, ennek valahogy az elhelyezésével kéne még valamit játszani, mert nagyon erősek, túl karakteresek az árnyékok. Összefoglalva az egészet úgy érzem, egy jó irányt látok, érdemes ezzel foglalkozni – legfőképp egyébként belül önmagammal – és utána el kell kezdeni instruálni a modell, el kell vele hitetni, hogy ő erre alkalmas és azt is meg kell tudni neki mondani, hogy milyen élményeket hozzon fel magából, milyen érzésekkel kezdjen el dolgozni, mert ez lesz az az irány, ami majd a képen utána meg tud jelenni. Én most azt gondolom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás és arra szeretném felhívni Ágnes figyelmét, hogy ugyanúgy, ahogyan az önportréinál a vágy témakörében, ennél a képnél is az lesz majd a megoldás és arrafelé keressen, hogy a világítással, a fénnyel rendezzen be egy hangulatot, mert ez fogja az egészet helyrerántani. Én azt gondolom, hogy Ágnesnek nem célja a szociografikus ábrázolás, nem ebbe az irányba akar elmozdulni – márpedig ha ez így van, akkor ehhez a megfelelő eszközt is meg kell találni. (hegyi)
értékelés: