Nem akarnék kitérni a válasz elől - ugyanakkor azt gondolom, elkanyarodtunk olyan irányba, ami bár fontos kérdéseket feszeget, de igen messze mutat attól az önismereti úttól, amit itt igyekszünk bejárni. Mint írtam, skizofrén helyzet elválasztani az alkotót az iránymutatótól. Mert mint alkotó nyilván a nézői visszajelzés is igen fontos, javarészt adott képről és annak viszonyrendszeréről. Mint pedellus viszont azt tartom fontosnak, hogy magam se vonjam ki az alól, amiről beszélek, vagy amiről esetleg elemzéseim szólhatnak. Tehát míg egyikben a személyesség, a másikban az útmutatás a lényeg, és e kettő nem mindenben fedi egymást.
Aztán ott a másik kérdéskör, ami szintén nem megkerülhető, hogy mennyiben más az az alkotói helyzet, amikor maga az alkotó a tárgya a képnek. Hiszen más a távolság, más az érintettség is, és az is, amire mondjuk úgy, mint önrendelkezésem teljes köre gondolhatok.
És végül talán a legfontosabb, az alkotó szabadsága. Mennyire lehet valaki szabad saját gondolatainak interpretálásában, kérdésfelvetésben, akcióban, tabukra adott válaszokban stb.
Amit írsz, részben keveredik a civil képalkotással, azzal a dokumentatív helyzettel, amiben semmiféle úgymond művészi vagy akár oktatói irány nincs, azaz bár copyright szempontból minősíthetőek szellemi terméknek, mégsem tartoznak az alkotás kategóriájába. Nehéz kérdésnek tűnik, de mégsem az. Mi a különbség az akt és a pornó, vagy akár a home made erotikus kép, vagy a családi dokumentálás között? Az irányultság. A szándék. A szex, az erotika, a pornó abban felismerhető, hogy vágykeltés, primer kielégülés, szexfantázia felkeltése és kielégítése a célja. Az akt a formák, részletek, fények és árnyékok játéka, nem célja, hanem eszköze a test és a testiség. Míg az egyik primer, a másik áttételes közlés. A pornóban a test arra szolgál, hogy a néző a képek által erotikus fantáziáit élhesse ki, az akt pedig az esztétikai élményt adja. A civil dokumentálás javarészt a szoba falai közt marad, egy-egy családi eseményt rögzít belső használatra.
Azért tartom ezt fontosnak leszögezni, mert a példáid ha jól értem a civil közlés pornografikus félreértelmezéséről szólnak. Fontos kérdés, hiszen részben az amerikai prűdériáról is szólnak, de ilyes példákat akár a nők elleni erőszak esetében is mondhatunk, amikor egy forfi csak rámosolyog a nőre a munkahelyén, mire az feljelenti és kész a botrány. Azonban erre azt tudom mondani, hogy ennek a témakörnek nem lehet és nem is tárgya az aktfotó, szerencsére a világ ebben már elfogadó és túllépett javarészt azon, hogy összekeverje a szezont a fazonnal. Nyilván a félreértések egyik alapja az is, hogy míg a festmény eszközei okán eleve elvont, hiszen a fotorealista festmény sem a valóságot ábrázolja időbeni megvalósulása okán (nem pillanatfelvétel, hónapokba telhet a kivitelezés), addig a fotó közelebb van a valósághoz, és az emberi fejekben a fotó = realitás képlet él, akkor is, ha a fénykép a maga 2 dimenziós ábrázolásával eleve nem a valóságot mutatja.
Még egy röpke gondolat: Amerika borzalmasan gyorsan kell utolérje magát, hiszen Rosa Parks az ötvenes évek, nem oly rég volt, és nyilván ez nem megy minden területen zökkenőmentesen, de mindig meglep az új világ azzal, mennyire távol tud lenni a felvilágosult eszméktől még a mai nap is.
Az 5-ös pontra: ide venném az egyeset is, magyarán nyilván mindenkinek máshol húzódik, hogy mit vállal és mit nem, milyen környezeti hatásoknak akar megfelelni. Az önismeret útján mindenki szembe kerül ilyen kérdésekkel, amiket magának kell tudni megválaszolni, erre nincsenek általánosítások. De ahogy pro, úgy kontra se igaz, hogy akármi példa, akár az amerikai jogi abúzusok, akár az én képem olyan voks lenne, ami a személyes komfortot, alkotói elképzelést felülírná. Annyi a veleje ennek az egésznek, hogy ahogy az önportréra is igaz, az aktra is, hogy előbb magunkkal kell jóba lenni, aztán jöhet a modelles munka. Ezen felül pedig senki ne érezze kényszerítve magát arra, hogy bármit meg KELL tenni, viszont érezze szabadnak magát abban, hogy mit TEHET.
Hogy begy kicsit visszatereljem a képre a társalgást -- bár érdekes és tanulságos az eszmecsere -- nekem ebben az arcon kiülő mély félelem/rettenet/rácsodálkozás viszi a prímet. Olyan mintha Zsoltot elrabolták volna az idegenek, és ezen annyira megretten, annyira ott van benne mégis az az őszinte emberi kíváncsiság a megértésre, hogy az felülírja, elfelejteti a belénk nevelt belső gátlásokat -- mint lenne pl. az reflexszerű altesti takarás...
A kép alja is erre utal a maga zaklatottságával, hiszen elvágólagos, egyeseknek provokatív is, stb.. A kis nézőképből azt hittem, hogy amolyan Buddha-póz lesz, és azon az arcon érezhető érzelmeket sem láttam még. De az ugye szépen zárná, stabil, nyugodt háromszög-alapra tenné a képet, ami ellentmondana a fenti értelmezésnek. Így részemről indokoltnak érzem ezt a megoldást.