Munkák | Látszótér

Szűrés

A vágyam
egy gyerek, aki a homokozó megfelelő oldalán játszik.

A cím tulajdonképpen a leirat kezdő szava, ami együtt értelmezhető, azaz "A vágyam egy gyerek, aki a homokozó megfelelő oldalán játszik." A képen egy kisgyerek tevékenykedik a homokozóban, a homoksüti egy lájtosabb formáját egy homokfőzeléket alkot meg éppen, és talán sárgaborsóra tippelnék. A megfigyelés adódik ha egy anya viszi a gyerekét a homokozóba, de visszautalnék arra, amit elmondtunk a teknősbékás kép kapcsán is, hogy a fényképésznek gondosan ki kell választania azt a szemszöget, azt a magasságot, ahonnan a képet elkészítjük. Mert a fényképészek hajlamosak arra, hogy a kisgyereket magasról fényképezzék, és ebből egyrészről bejön egy laposodás, azaz a történet sem a mélységélességgel, sem az objektív adta torzulásokkal nem tud dolgozni, tehát mint egy kiterített figura lesz, bármit is fényképezünk, az laposabb lesz. Másrészt azt gondolom, hogy fontos annak a szereplőnek a szeme. Szerintem egy gyereknél ez a homokozói elfoglaltság sokáig el tud tartani, szinte addig, amíg mi vagy egy másik gyerek ennek véget nem vet, azt hiszem itt is van idő elkészíteni a fotográfiát, még akkor is, ha fennáll a veszélye annak, hogy a gyerek akár belecsap az iszapba és lefröcsköl minket. Ez a fotósnak egy helyzet, mindig is számolni kell azzal, hogy igen, ha vállaljuk a fényképezést, akkor kitesszük magunkat a ilyen és hasonló veszélyeknek. Még egy dolog, hogy nemcsak a magasság a kérdéses, hanem oldalirányból, milyen pozícióból készítjük a fényképet, mert a fényképen van egy főtéma, de lefényképezi azt is, amit mi nem akarunk, a háttérben látható rendetlenséget is. És ez már a mi döntésünk, hogy belekomponáljuk, belefoglaljuk-e a képbe, hogy mi az a rendetlenség ott hátul, mi ez a sár, a sárból ez a kilógó ponyva vagy mi, vagy ha csak maga a sárral elfoglalt gyerek a mondanivaló, akkor erre kell fókuszálni, és a kamera oldalirányú elmozdításával, mélységélességgel ki tudjuk választani, hogy a háttér is rendben legyen. Ismétlést kérünk. (szőke)

Béla
A tarajos teknősünk.

Amikor egy teknősnek az a neve, hogy Béla, és a leiratból következően is családtagnak tekintik, arra lehet következtetni, ennek a férfiteknősnek akinek egy ilyen neve van, hogy ő ugyanolyan fontos szereplője ennek a családnak, mint bárki más, gyerekek, nagypapa, akárki, azaz fontos résztvevője ennek a családi történetnek. Ha egy fényképezőgéppel, mintegy tudósítást vagy üzenetet küldenek, és elfogadjuk azt a megközelítést, hogy ő egy fontos családtag, akkor a fényképésznek ugyanúgy kell megközelítenie a Bélát, mintha a Kovács Béla villanyszerelőt látnánk, csak itt Teknős Béla teknősbékát látjuk. Ebből azt szeretném érthetővé tenni, hogy ha a Béla fontos nekünk, azaz tiszteljük, akkor az ő jobb lábát se vágnánk le, hiszen fontos nekünk, hogy mások lássák, hogy ő milyen jó csávó; másrészt ha jól látom ezen a képen a Béla pont valamilyen reakciót ad, valamilyen kommunikációt végez, azt innen nem tudom eldönteni, hogy vajon éppen haragosan néz-e, hogy miért fényképezik őt, vagy Béla meglátott a fényképész kezében egy parizerdarabkát, de mindenesetre valamit csinál az arcával. Azaz talán lehetett volna a terrárium, vagy medencerész másik beállítását választani. Feltételezzük – bár ezek a Bélák nagyon gyorsan is tudnak mozogni, én láttam itt az én kertemben – nyilvánvalóan a Béla viselkedését azért ismerik a házigazdái. Tehát lehetett volna olyan pillanatra várni, amikor a Béla hasonlóképpen működik – bár ehhez megfigyelés kell, elvégre itt majdnem hogy természetfotóról beszélünk, még ha lakásban van is – meg kell tisztelni az állatfotót ugyanazzal az alázattal, mint az emberi fotókat, emberi portrét kezelnénk. Azaz nem biztos, hogy az a helyes, hogy egyszerűen csak föléhajolok a terráriumnak, mert az kényelmes, hanem például le kellene menni ugyanarra a szintre, legugolni, lehasalni, kivárni Bélát, hogy vagy Béla félelmetessége – hiszen tátva van a szája – látszhasson, vagy mindenesetre a kamerát a mostanihoz képest 90 fokkal elfordítva, és elcsúsztatva lehetséges, hogy egy másfajta képet kapnánk. Az is elfogadható, ha a Béla geometriáját akarjuk láttatni, hiszen nagyon érdekes a páncél egyfajta szoknyázata, és ahogyan ha jól látom, éppen változásban van ez a páncél, és ha ezt szeretném megmutatni, akkor még jobban fölé kellene menni. El kell dönteni, hogy a jólismert házi kedvenc jellegzetességét, vagy ezt a különleges, a természet által létrehozott formákat, ami már a Fibonacci-szám kapcsán is előkerült, azaz el kell dönteni az üzenetet és most szerintem egy kicsit egy hezitálást látnunk, azaz sikerült lefotózni a Bélát és ennyi. Ha lehetne, én azt kérném, hogy ismételd meg ezt a fotót. (szőke)

Portré a nappaliban
Ebéd után. Ez az én másfél-két órám. Addig ők alszanak.

Egy ízig-vérig üzenet-jellegű kép, egy olyan fajta lenyomat, amiben jól és pontosan hajtja végre a feladatot az alkotó, hogy magáról, a maga privát környezetében küld egy fényképet. A szöveget olvasva következtethető, hogy ő most egy olyan életfázisban van, hogy anyukaként van jelen valamilyen környezetben, azon túl, hogy felfedezhetünk hátul könyveket vagy gyerekrajzokat, a falfelületen, nem tudunk ennél több konkrétumot a képből előbányászni. Azaz nem is annyira számottevő az, amit a szövegben olvashatunk, de az fontos, hogy a kamerába beletekintés, a majdnem középpontba helyezett, félrefordított arcban, könyöklő, de meghajolt pózban – az arcon, a tekintetben lévő létállapot, érzelem jól követhető, miközben a keresztbetett kéz véd is valamennyit az arcból. Az arc üzenete az a tekintet, lehet, hogy nem oly pontosan fogalmazza meg azt, ami a leiratban van, ha nem is olyan pontosan, de azért az mind ott van az arcon, egyrészt ott van egy keresés, egy kapcsolatkeresés, egy segítségkérés, egy szomorúság, és egy várakozás is, hiszen vállaltan, deklaráltan, az asztalra helyezett kamera elé bújik oda az alkotó. Ugyanakkor egy védfal is ebben a gesztusban jelen van a kétszeresen karba font kéz, amivel kicsit kitakarja az arcát is. Tehát látunk egy indulást, egy nyitást is, de ebben ugyanúgy ott van az is, hogy vissza is lehet csukni az ajtót. Egy ilyen fázist látunk ebben a portré leckében, ami mutat egy irányt, és később lehet eldönteni, hogy a további képek alapján milyen mélységekbe képes eljutni az alkotó. Két disznó, merthogy a képpel azért ne titkoljuk, hogy vannak technikai kérdések, ha van a gépnek keresője, abban lehet látni, hogy mi látszik, hogy látszik, miután exponáltunk lehet látni, hogy a fényviszonyok milyenek, tehát egy kicsit kiegyensúlyozottabb fényviszonyokat akár egy kislámpával vagy tükörrel is létre lehetne hozni, és akkor egy kicsit jobban élnének a szemek, ha oda több fényt tudnánk reflexeltetni, a háttér pedig, ahogyan dől, borul a szekrény a bizonytalanságot erősíti az üzenetben, ami nem biztos, hogy cél volt, azaz a fókuszt kicsit elviszi az üzenetről ez a bizonytalansági helyzet. (szőke)
értékelés:

Akkor most megteszem az első lépést, még bizonytalan, még félénk. De remélhetőleg egyre biztosabb lesz... (Sajnos mióta a lányom lerántotta a gépet, nem igazán élesek a képek...)

Szerintem nem is olyan bizonytalan ez a lépés, az alkotás első lépése, mivel azzal, hogy a perspektívát, és a felső gépállást használod, önmagaddal és a középpontba helyezed a lábadat, azt a lépést, amit felénk teszel, amivel ideérkezel hozzánk, és tanítani fogsz bennünket a történeteddel, a létezéseddel, ez egy nagyon is jó választás és jól összesűrített üzenet. Egy jó döntés, hogy a szőnyeg, a drapéria nem hivalkodó, ezek a szürkék és oldott, világos barnák nem jól harmonizálnak a papucs barnáival és ezzel a batikolt nadrágszárral. A kép egészében ezek a vízszintes csíkok, ahogy végigmennek dinamizálják a képet, az ellentétet ezzel a tulajdonképpen piramisformával, ha elvonatkoztatok a konkrét lábtól, lábujjaktól, ennek az ellentéte, a statikus piramis, ami biztosan áll a talapzatán, és nagyon jól elválik, elemelkedik a háttér felületétől. A rutinunk azt mondja, hogy igen, a gép a kezedben van és lefelé nézel, mégis olyannak tűnik, mintha egy csíkos fal előtt a falra lenne feltéve ez a láb. Ettől van a képnek egy furcsa, valóságfeletti érzete. Az élességnek valahol ott a lábfejen kellene lenni, ahogy haladunk felfele, ez is viszi ezt a perspektívát. Szintén a rutin mondatja az emberrel, hogy várja, hogy ilyenkor hol van már a másik láb, és a vallomás ereje ebben a képben pont ott rejlik, hogy az egyént, az individuumot, magadat ezzel a bal lábbal, a talpelemzők szerinti női oldallal odahelyezted. Szerintem amit a kép vállal azt teljesíti és nem szabad magad negatív minősítéssel exkuzálni, hanem bátran dolgozz, és szeretettel fogadunk itt az estiskolán. (szőke)
értékelés: