Az üzenetet értem, és ez rendben is van, hisz van ilyen, amikor az ember egy kicsit maga mellé ül, és szeretne úgy elbujdokolni, és aztán nekiszorul a falnak, és már nincs hová, és akkor úgy magába zárja magát, és ez a póz ezt a gesztust nagyon jól hozza, sőt, szeretném felhívni a figyelmet a lábakra, ők a főszereplők. Nekem oldalt egy kicsit szűk a dolog, nyilvánvalóan ez a tértől is függ, hogy mennyi helyed van, talán, ha egy kicsivel közelebb kerül a kamera, akkor bár az előtérből veszítünk, de ez nem biztos, hogy akkora baj lenne, és akkor nem kellene ennyire szűkre vágottnak lennie a képnek. Van egy kis problémám, és ez a hajcsat kérdése. Az ott engem kivisz ebből az egészből. Én értem, hogy személyes, meg valószínű, hogy ezt te hordod, és ha én ebben a szituációban élőben láttalak volna, akkor is ott lett volna, de rögzített pillanatként nekem az oda már nem kell, mert a rögzített pillanatban felerősödik a hatása, és akkor valamit félrevisz. Erre kérnék most tőled egy ismétlést, és ha már ismételsz, akkor további megfontolásra még egy mondat, hogy biztos, hogy ez a fekete ruha az, ami ehhez a legtöbbet adja ebben a tónusrendszerben? Mert így egy ilyen nagy gomolyaggá vált az egész, és minden formát elveszítettünk. Kicsit félénken jegyzem meg, de biztos, hogy kell ruha? Mert ebben a pózban ruha nélkül is működne a dolog, ugyanakkor az emberi testnél kifejezőbb nincs. És akkor nincsenek olyan kérdések, hogy az egyik nadrágszár miért van feljebb, mint a másik, meg miért nem látom én ennek a testnek a formáit, miért nem kapom én azt meg, most ez akkor nadrág, vagy szoknya? Szóval egy csomó felesleges kérdés marad nyitva a nézőnek, és ez mind-mind gyengíti azt, hogy az üzenettel foglalkozzunk, miközben az üzenete meg nagyon erős. (hegyi)
értékelés: