Természetes háttérrel.
Néhány illusztráció a rosszemlékű szocreálról:
Természetes háttérrel.
Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki a hozzászólásoknál, azt hiszem, hogy mindenképpen dobogós helyezett ez a kép, ami a kommentek mennyiségét illeti, és azért jó, hogy ez a beszélgetés kialakulhatott, mert fontos kérdésekről esik szó. Arról, hogy milyen hatást vált ki egy kép. Szerintem, ha van valami, ami fontos, akkor ez az, ugyanis mindegy, hogy mit ábrázol egy fotó, egy alkotás, a kiváltott hatásban lehet lemérni azt, hogy elérte a célját, vagy nem, teljesítette azt a küldetést, amit az alkotó szánt neki, vagy nem. Lehet azt mondani, hogy csinálok egy képet, és tök mindegy, hogy ki mit gondol róla, az a kép elindult a maga útján, igen ám, de azért az nem árt, ha az alkotói szándék találkozik a befogadói reakcióval. Ritka jó eset az, hogy egy internetes helyzetben lehetőség van lemérni azt, hogy milyen reakciókat kapunk. Ennél a képnél két fontos képelem van: a főszereplőnk és a háttér motívumai. A kettő egy irányba mutat, egy alsó gépállású ábrázolást kapunk, és erre segítenek rá a háttérben lévő fák, amik a perspektivikus torzulást jelzik, mint egy grafikai modellen. Az alsó gépállás mindig valami olyan mese, aminél a szó legszorosabb értelmében magunk fölé emeljük a modellt, és ebből szerintem nem kell túlságosan messze menni ahhoz, hogy jöjjön a megfejtés, hogy az alsó gépállás ezzel a felemeléssel mindenképpen arról üzen, hogy magunknál többre, nagyobbra tartjuk azt a modellt, tehát egy heroikus pozíció. Kicsit groteszk, de ez igaz akkor is, amikor ez a gépállás fordított, és fentről lefelé kommunikálunk, de mindenképpen a nézőt mintegy „térdre kényszeríti”, és ha ezt az irányt elfogadjuk, akkor egyenesen jön a megfejtés, hogy mikor alkalmazzuk ezt. Akkor, amikor arról szeretnénk mesélni, hogy az adott modell valamiért kiemelkedik a tömegből. Ebben a helyzetben fűszerezi a képet az, hogy a háttérben ezek a fák megjelennek, tehát nálunk nagyobb és magasabb a modell, de még nála is van erősebb és magasabb rend, és ez a háttérben megnyilvánuló facsoporttal ábrázolódik. Ezek a vonalak ráadásul kifelé mutatnak a képen, ez a valami, ami még a modellnél is nagyobb, kívül kerül a képhatáron. Azt hiszem, hogy nem ördögtől való elrugaszkodás, ha azt mondom, hogy ezek transzcendens utalások, tehát, amikor valami felettünk álló erőről, ösztönről, személyről beszélünk, akkor egyértelmű, hogy ez az utalás ezzel a képi megfogalmazással erősíthető. Ha szétbontjuk a képet képelemeire, kivesszük a főszereplőt, és csak a facsoportot nézzük, akkor ezzel az ábrázolással, hogy ebben a döntött perspektívában hagyjuk a képet, azt tudjuk érzékeltetni, hogy mi vagyunk a kicsik, és a felettünk álló természet, vagy bármilyen szubsztancia, nálunk magasabb erővel bír, uralkodik rajtunk. Ide aztán be lehet kapcsolni nagyon sok mindent, hogy ez egy természeti kép akar lenni, tehát a természet erejéről akarunk beszélni, vagy pedig bármilyen, akár isteni kinyílatkoztatásról. Ez ilyen szempontból már másodlagos, ezt lehet utána már finomítani a néző számára, de mindenképpen egy felemelt helyzetet kapunk. Ha csak a modellel foglalkozunk, akkor az előzőekben elmondott heroizálás történik, tehát egy hősi pózba kerül, és a kettőnk viszonya, hogy mi, mint szolgálók, vagy mint alávetett személyek figyelünk rá. A kérdés az, hogy van kapcsolat, vagy nincs. Mivel itt nincs kapcsolat a modell és a kamera között (mert nem a kamerába néz, hanem valahova előre), ez arra is utal, hogy tulajdonképpen nem foglalkozik velünk, nem törődik velünk, magyarán nem is akar kapcsolatba kerülni velünk, a mi világunk az ő világa alatt van, és nem is foglalkozik ezzel az alsó rétegben megjelenő világgal. Ő megy a maga útján előre, céltudatosan, kitartóan, ez a világ ráadásul neki is egy fölfelé tartó irányba mutató világ, azzal, hogy ezeket a fákat ide bekapcsoltuk. Ez a viszonyrendszer az ő viszonylatában is létrejön, még fölé is emeltünk valamit, tehát neki van egy kitűzött célja az életben, ezt akarja elérni, és ebben ő nem nagyon foglalkozik azzal, hogy a környezetében lévő egyéb személyek milyen viszonyba kerülnek vele. Nem foglalkozik az előtte térdelővel, hanem megy a maga útján, akár át is lép rajta. Nyilván ez sarkítás, de mindenképpen érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon miért ebben az ábrázolásban készült ez a kép, mit akar ezzel mondani, mit akar azzal üzenni, amit így, mint egységes rendszer létrehoztunk. Ha a főszereplő szempontjából veszem, akkor ez lehet egy ilyen utalás is, hogy megvan az utam, megvan a célom az életben, és átlépek minden akadályon, legyen szó akár fizikai akadályról, vagy szellemiről. Egyébként, mivel a felső struktúra van bekapcsolva ebbe a képbe, tehát a szellemi struktúra, és nem a földhöz közeli testiség, ezért ez valószínűsíthetően a szellemi világra utal, arra, hogy érzelmileg, lelkileg emelkedem ezen fölül. Erre utal a kék szín, az ég, ami mindenféle ábrázolásban inkább a transzcendens világra utal, tehát ezzel a világgal van kapcsolatom, és ebben a világban keresem az utamat, és nem nagyon foglalkozom azzal, hogy a környezetem ehhez mit szól, tulajdonképpen egy kicsit még le is sajnálom őket, mivel nem nézek rá. Teljesen másról szólna ez a kép, ha Zoli a tekintetét ránk vetné.
Érdekes a szemüveg kérdése, mert ezen a képen a ruházaton kívül a szemüveg az egyik legfontosabb elem. Kézenfekvő a magyarázat, hogy azt mondjuk, hogy de hát szemüveges vagyok, tehát szemüvegben járom a magam világát, és szemüveggel szemlélem ezt az egészet, tehát rajta fogom hagyni a képen. Én akkor megkérdezem, hogy biztos, hogy minden egyes pillanatomban szemüvegben vagyok? Úgy állok a tusoló alá? Szemüvegben fekszem le aludni? Szemüvegben szeretkezem? Nem biztos. Tehát nem kötelezően indokolt a szemüveg használata, még akkor sem, ha egyébként a hétköznapjaimat szemüvegben élem. Minden egyes alkotás, önportré és önvallomás egy elemelt pillanat, ezt ne felejtsük el, nem kötelezően szociografikus megközelítés, hogy én azt lássam hogy Zolinak milyen szemüvege van, és az milyen értéket képvisel, vagy mennyire koszos vagy nem, vagy mennyire gondosan hordja ezt, vagy milyen viszonya van vele. Ha mint színpadi szereplésre fölkészülök, és azt mondom, hogy igen, ebben a szereplésben én magam már eleve egy szerepet játszom, és nem a valóságról beszélek, mert ez a szerepjátszás ebben a képi megközelítésben egyértelmű, akkor ehhez a szerephez végig kell gondolni, hogy mennyiben csatlakozik ez a szemüveg. Én azt gondolom, hogy semennyire. Az őszinteségéből vesz el, a szemüveg védekezés. Védekezés a világ ellen, egy üveg mögött, egy védelem mögött vagyok, és ezt a védekezést erősítem ebben a képi ábrázolásban, tehát megyek a magam útján, nem nagyon foglalkozom a környezetemmel, de azért annyira nem vagyok biztos magamban, hogy bátran szembenézzek a kihívásokkal.
Lehet, hogy vadnak tűnik ez az egész pszichológiai és filozófiai okfejtés, amit én most véghezvittem, de azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi az, ami miatt ez az egész beszélgetés el tudott indulni. Az, hogy olyan élményeket hoz föl a nézőben, amelyek az ő életéhez köthetőek, és, hogy ez mennyiben az elmúlt rendszereknek a politikai ábrázolása (szóba került itt a szocreál), avagy mennyiben a gyerekkor élménye, hogy van egy felnőtt, és az nem foglalkozik velem, nem figyel rám, nem törődik velem, ez mindenkinek a saját maga dolga, hogy ezt eldöntse. Mindenesetre ez a kép nagyon erősen ezekkel a jelzésekkel dolgozik. Azt én el tudom fogadni, hogy ezt Zoli nem tudatosan alakította így, de ez semennyit nem változtat a kép hatásán, hogy az alkotó mennyire tudatosan szándékozott ezt az irányt bekapcsolni. A kép, amikor elkészül, akármennyire nem volt tudatos az alkotási folyamat, de a kontroll mindenképpen ott van az alkotó kezében, hogy ezzel a képpel mit kezdek, ez a kép a végállomás, vagy pedig ismétlek, mert nem arról mesél, amiről én mesélni szerettem volna. Viszonylag értem, vagy sejteni vélem, hogy Zoli a saját eddigi munkái által milyen irányt szeretett volna mutatni. Valószínűsítem, hogy a természettel való kapcsolatáról akart volna beszélni, de azért az nagyon érdekes, hogy nem ez sikerült, hanem arról küldött egy nagyon egyértelmű üzenetet, hogy ő milyen viszonyrendszerben létezik ebben a világban, hogy ebben a világban ő hogyan helyezkedik el, hova teszi magát, hova teszi ezt a hangsúlyt. Minden sutasága, és színhibája ellenére ez a kép egy három csillagos megoldás, és egy nagyon erős önüzenet, ezért a leckemegoldásban is tökéletes, mindazzal együtt, hogy mint fotográfia, nem állja ki az idő próbáját, de mint üzenet fontos. Az alkotónak azon kellene talán elgondolkodnia, hogy valójában, ha ezek az élmények felszínre tőrnek, és ilyen erővel, akkor ez milyen visszacsatolást igényel. (hegyi)
értékelés:
GG azt hiszem a nevezett stílusirány eredetjét -- életkorunk hasonlóságából adódóan -- minden hozzászóló ismeri. Sándort bizonyára mélyebben érintette, ezért is érzékenyebb rá, de ez így természetes.
Node tükröződés. Igazad van, lehetne erősebb, és igen előrébb húzott kapucnival lehet jobb lenne. Mondjuk előrébb nem tudott volna jönni, de a főbb gond, hogy ezt a terepen annyira nem láttam, a gép kis képernyőjén meg már régen leszoktam arról (lassan 7 éves a gép, öléggé összeszoktam vele), hogy megítéljek kontrasztviszonyokat, élességet, színeket stb. :)
Lehetett volna ráutómunkázni, de úgy gondoltam ha már természet, maradjon természetes. Látszik így is, és ha rágyúrok akkor meg a szemem veszik el. Azért meg talán kár lett volna, mert ha már önarckép... ...akkor legyek benne én is.
Én ösmerem a szocreál, heroizálós beállást, de az így pont szemből nem jellemző. Nekem az minimum félprofilt kíván, ezért aztán nekem ez a kép nem indult el abba az irányba. Amúgy is a tekintet inkább ábrándos, mint marcona. A tükröződés viszont elég határozatlan. Ha kevesebb fényt kap hátulról, mondjuk a kapucnid kicsit még behúzod, akkor erőteljesebben megjelenik.
Szerintem.
Kedves Barátaim -- ha mondhatom így, mindkettőtök barátjának lenni megtiszteltetés ui. Nem akarom én ennyit látni az oldalsávban magamat, legalábbis nem vita miatt. :D Szerintem senki nem akart senkit bántani ez a lényeg, és én sem akartam ezzel a képpel mindezt kiprovokálni...
Jól van majd próbálom valahogy nyilvánvalóvá tenni, ha nem vita hanem beszélgetés a szándékom. További magyarázkodás:
Ami az idegen dekódolást illeti, az ismerőseim szoktak rajtam derülni, egyrészt a szóhasználatomon,
15 éve úgy mondtuk, hogy reciklizálás, a franc se tudta, hogy újrahasznosításnak kell ma már mondani. Szóval nyelveben is meg kultúrában is kiesett nekem az ami 97 óta történt otthon, és elötte amíg otthon voltam addig is eléggé elszigetelten éltem egy sajátos szubkultúrában, szóval egy szóval sem állítom, hogy akkoriban jobban értettem volna, hogy mi folyik pl a TV-ből, meg hogy minek. TV-t azt mondjuk azóta se nézek, tudom, hogy ezzel kimaradok sokmindenből, dehát minden nem fér bele.
Szilárd, elfogadom, hogy nem volt szándékod sérteni. Azt hiszem, másképpen dekódolok én egy szöveget, mint ahogyan az ma és itt általános. Ugyanezt állapítottam meg pár napja, amikor a Sallai írás kapcsán kirobbant vita szövegeit végigolvastam. Nyilván generációs sajátosságokról lehet szó.
Ha ez így van az írott szó esetében, akkor ez legalább ennyire így lehet egy kép dekódolásánál is. Ezen a ponton nincs mit tovább vitatkoznunk. Azt azonban el kell fogadni, hogy létezhet olyan egyén (réteg), aki-amelyik úgy asszociál mint például én.
A vita kulcsát szerintem Zsolt adta meg. Ez a "heroizáló" ábrázolásmód az idők folyamán más kultúrákba (pl. pop-kultúra) is átment, és érthető, ha bizonyos korosztályok inkább, vagy csak eszerint dekódolnak. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a "szocreál" ma is él, számtalan diktatúrában szerte a világon, de olyan nagy művészetekben is, mint a mexikói murales.
Sándor, nem akartalak sértegetni, le kéne nekünk ülni egy sör mellé vagy valami hasonló dolog mellé beszélgetni, az sok további félreértésnek elejét vehetné.
Szerintem annyit megállapítani a képről, hogy van egy szorceál stichje, nem elegendő, biztos vagyok hogy nálad is van folytatása a gondolatnak. Azt, hogy nálam hogy folytatódik azt leírtam, kiváncsi lennék arra is, hogy te pontosan hogy gondoltad ezt tovább. Amit leírsz késöbb annak alapján nyilván te is gondolkodtál egy csomót a dologgal kapcsolatban. Azt nem állítom, hogy egyet fogok érteni veled, de ha nem is fogok egyetérteni, attól még nem foglak kevésbé kedvelni se, és a véleményed eddig is meg ezután is figyelemre meltónak tartom, függetlenül attól, hogy én is úgy látom-e a dolgot; mert érdekes az amit írsz itt is meg máshol is, eddig még mindíg érdemes volt rajta elgondolkodni.
Véteni? Nagy szó. A bölcsesség ahhoz is kell, hogy humorral szemléljünk Sándor, ahogy írtam, szerintem Szilárdnak esze ágában nem volt megbántani, jóllehet valamit nem úgy lát, ahogy te, nem azt, és nem érti, ehhez pedig a te tapasztalatod elengedhetetlen, hogy segítsen.
Sándor, Szilárd, bölcsességetekre apellálok, amikor azt mondom, hogy amennyire elfogadható a szocreál irányfelvetés, mint belső visszhang, annyira az is elfogadható, ha valakinek ez nincs a képen. A büszke tartás, ahogy Szőke mondaná megvan, ez valóban adhat ilyen stichet, de javarészt ez elenyészik a kék éggel és szürke fákkal, ezek oldják, mint a Mama haját ezt az egész hatást fel az ég vizében, mint kékítőt, tehát egyrészt nem érzem okát, hogy ezen hajba kapjatok, másrészt azt is gondolom, hogy ez a kameraállás, ez az ábrázolás a mai videoklip kultúrában igen erősen van jelen, mint szubjektív kamerahasználat, vagyis ez - azaz az idő - oldja a dolgot.
Mondok mást. Vörös és fekete, vörös és szürke. Orosz avantgard. De ma ha ezt mondod, szinte már csak a művészettörténészek értik, mit mondunk, mert javarészt a popkultúra és a plakátművészet, a video és a filmipar ezt olyan szinten pörgette túl, hogy elvesztette a kapcsolódást és csak azok érzik, érezhetik a kötést, akik behatóan foglalkoznak műelemzéssel.
Végül: kérlek benneteket nyújtsatok kezet, Szilárd humora más kódokkal dolgozik mint Sándoré, de mindkettőnek van saját egyéni humora, kéretik ezt elővenni, és nem harcolni, mert azt gondolom, hogy a harc oktalan. Szerintem senki nem akart bántani senkit, a vita viszont segítene, mert megismerünk általa nézőpontokat. ÉS az gazdagít.
Ajánlanám, Szilárd, hogy olvasd el az első hozzászólásomat a képhez, de a többit is figyelmedbe ajánlom. Nem értem, mi ellen irányul az indulatod? Meg: hogyan kerül egy esztétikai eszmecserébe a politika? Aztán: mi indokolja ezt a stílust? Továbbá: hogy egy kép bennem, egy nézőben, milyen reminiszcenciákat ébreszt, azt nemcsak te, de még én sem tudom befolyásolni.
Mindenesetre: én befejeztem.
Szilárd már csak az a kérdés miről derül ki valamiről hogy önarckép és nem portré? Jelen esetben a cím ebben még támpont, de pl. Erdők szelleme címmel megy a kép? :)
Nah, mint interpretáció ez a szocreál szerintem félrement. Olyan mint ha balliberálisnak interpretálnánk mert a lemenő nap pirosba hajló árnyalatot ad mindennek amit megvilágít.
Amúgy meg önarcképet alulról fényképezni abszolút nem szocreál, mert az individuumnak túl nagy szerepet ad.
Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy miként változna a kép ha valaki mást fényképezett volna az adott beállításban. Lance Armstrong, Louis Armstrong, Neil Armstrong, Brad Armstrong jut így az eszembe hirtelen. A témától függően a beállítás, a fák, az erdő a fények mind mást és mást jelentenek (az angol nyelv ismerete még külön rá tud adni egy lapáttal). Nem vonatkoztatható el a tartalom a formától.
A forma, ahogy felhívtad rá a figyelmet, könnyen félrevihet, a magam részéről ezzel rengeteget bénázok, viszont ennél a képnél szerintem totál rendben van.
Zoltán, minél tovább foglalkozunk ezzel az aspektusával a képnek, annál inkább túldimenzionáljuk. Szó sincs arról, hogy ez lenne az összhatása a képnek, ez csupán egyik lehetséges interpretációja.
@Szilárd én is érzem azt amit Sándor felvet, de bevallom nem gondoltam erre, hogy ez lesz a képi összhatás. Éppen ezért tanulságos ide képeket feltenni, mert a nálaménál avatottabb szemektől sokat lehet tanulni.
Sándor, bocs a félreértésért, ezek szerint "vicc" volt nem beszólás. Értem amit mondasz, kíváncsi lennék, hogy ezeknél az elemeknél hol a határ, mikor lesz túl sok. Szerintem ez a kép így jó ahogy van, de látom amit mondasz: hogy lehetne könnyen elcsusztatni úgy hogy hiteltelenné váljon.
Nagyon jó hogy a fák tükröződnek a szemüvegedben meg az is ahogy a fák körülvesznek, meglepően térszerű az egész. Nekem ez a kép nagyon azt mondja amit a cím is meg a kategóriába is nagyon illik.
Kedves Szilárd:
A „szocreál” kifejezést nem viccnek szántam, mint ahogy nem is „beszólásnak”. Arra akartam vele utalni, hogy ez a kameraállás ezzel a szilárd tekintettel, fölötte a fák sorfalával bizonyos korok ideológiája által megkövetelt, és ezáltal standardizálódott kifejezése volt (és még sok helyén világnak még ma a is az) egy hamis optimizmusnak. E körülmény folytán én megfontolva használnám, mert tartanék attól, hogy a nézőben ezek a történelmi sztereotípiák ugranak azonnal be, és interferálnak az én szándékolt mondanivalómmal.
Ez a szocreál beszólás, ez gondolom vicc volt, annak nem rossz. Miben hasonlít a szocreál emberalakra ez a kép? Alulról mutatja az alakot és mégsincs szőr az orrlyukban? Kemény kohász borostái vannak, amely a szemüveggel és a mögötte feltűnő vidéki elemekkel összhangban elhelyezkedve a munkás-paraszt-értelmiség szövetségének egységét fejezi ki?
Ó, szerintem értjük ám egymást! :) Tény, hogy az alsó perspektívának van egy ilyen hatása, alá és fölé rendel, stb. -- és én nem gondoltam arra, hogy ez a mondandóm ellen dolgozik. Szóval ezer köszönet az építő észrevételért!
Jaj, Zoltán, nem gondoltam én egy pillanatig sem, hogy heroizálás lett volna a célod! A gépállás azonban könnyen elviheti a képet ebbe az irányba.
Részemről nema heroizálás volt a cél, inkább az ahogy belefeledkezik az ember az erdőbe. Ezért próbáltam tükröztetni a szemüvegben az erdőt, meg az előrenézést is. Ezért is figyeltem fel arra, hogy feszültséget érzel benne, mert ez ellentétes a szándékaimmal, így hogy rosszfelé keresgélek.
Én is gondoltam a belenézősre is, köszönöm a tippet -- legközelebb megpróbálom majd!
Szerintem már a kameraállásból adódó perspektíva miatt is, de a szem előrenézése miatt is. Érdekes lenne megismételni a képet úgy, hogy lefelé belenézni a gépbe, belopva egy kis intimitást a heroizáló beállításba. Tehát valami érzelmi ambivalenciát belevinni.
Sándor, megint továbbgondolkodva, nem vitának szánom amit írok.
Itt azt a szót hogy művész olyan értelemben fogom használni, hogy bárki aki képeket készít.
Mester: közismert hivatásos művész.
Ez amit beraktál egy jó illusztráció a szocreálhoz. Ha az ember körülnéz a távolkeleten, akkor láthat élő példákat is:
Nem kell ennyire visszamenni a multba, a szocreál ma is él:
http://northkoreanart.com/ (itt mondjuk nem csak szocreál van, de bőven lehet azt is találni)
http://pyongyangartstudio.com/socialistr...
http://ifun.ru/view/201397
http://ifun.ru/view/44695
http://ifun.ru/view/46888 (szocreál erotika)
Amugy a szocreál modern változata "contemporary figurative painting" kategóriában szokott lenni ha galériákban nézelődik az ember.
Van bőven vietnámi, kínai, észak koreai, továbbá kubai példa a weben.
Érdemes esetleg összevetni ezzel a néhány fotóval amit a szoci időkben készítettek a CCCP-ben:
http://ifun.ru/view/64959
A szocreál meglepően hasonlít a nacionalista realizmushoz:
http://www.calvin.edu/academic/cas/gpa/p...
Van egy érdekes összehaonlító cikk itt:
http://schikelgruber.net/art.html
Érdekes módon nem jut eszébe hozni az USA-ból a patriotic art kategóriából egyetlen példát sem, pedig kiköpött ikertestvére a szocreálnak.
Ami a multat illeti, könnyű elcsusztatni a dolgokat, nehéz realisztikus képet alkotni a gyüjtemények alapjan, a legtöbb esetben a kollekció valamiféle propagandisztikus tételt kíván erősíteni a multtal kapcsolatban. Olyasmire gondolok mint "a 60-as évek szocreál festészete Magyarországon" helyett mondjuk azt a címet adni egy gyüjteménynek, hogy "Magyarország művészete a 60-as években".
Aztán meg itt van pl Derkovits. Lehet szeretni, is utálni is, a képeni van bőven szocreál elem, pedig ő 34-ben meghalt. Inkább lehet azt modnani, hogy a szocreál merített belőle, meg hogy alapvetően formálta (a német expresszionizmussal együtt) a szocreál művészek kifejező eszközeit, mint azt, hogy ő a szocreál egyik mestere lett volna. (Jut is eszembe: láttad a Dr. Caligari című filmet, meg Fritz Lang Metropolisz-át? )
Persze az is igaz, hogy a szocreál elött és a szocreál után ugyanaz a dolog teljesen máshogy hat.
Azt, hogy valaki felkapja a fejét egy szocreál elem látványától teljesen megértem, rám a szvasztika van hasonló hatással. A dél ázsiai és az észak amerikai népművészetben gyakran lehet vele találkozni, de minden egyes esetben készületlenül ér. Meglátom egy változatát és "meg kell magam nyugtatni": ez itt egy századokkal korábbi hagyomány, aminek semmi köze a XX század történetéhez.