Ettem most a nyáron én is dinnyét, úgyhogy ez most abszolút betalál, mint ilyen ünnepi helyzet, hogy dinnyét eszünk. Idén áldoztam erre, és azt kell, hogy mondjam, hogy abszolút megértem azt - bár én a kanállal evősök csapatába tartozom -, hogy ez egy valós helyzetben mivel jár, hogy akármennyire figyel az ember, ennek folyik a leve, meg szétmennek a magjai. Én most azt gondolom, hogy itt valahol a kettő között vagyunk. Van egy nagyon steril, élre vasalt hátterünk ezzel az asztallal, ami ezeket a sráfokat átlósan hozza a képen, ez egy agyon konstruktivista, formalista ügy, miközben van egy zöld tálcánk, ami elég beteges, olyan kórházi színt hoz, ez nem mondom, hogy nagyon baráti lenne, ráadásul a dinnyelé is elég érdekesen koszolja ezt az egészet. És hát, elég színpadiasan bele van vágva négy darab kés ebbe a hozzánk közelebb álló dinnyeszeletbe. De nem gusztusos az egész. Azt gondolom, hogy itt el kéne dönteni azt, hogy vagy horrort csinálunk valamiből, és akkor tessék azt rendesen véghezvinni, vagy azt mondjuk, mint a nagyanyám is, hogy ne játssz gyerek az étellel, és akkor viszont tessék ezt gusztusosan megcsinálni. Úgy, hogy kívánatos legyen, úgy, hogy azt mondjam, hogy te, azt az utolsó falatot add már ide, mert azt én még megenném. Hát, én ebből a dinnyéből, ahogy ez itt most fel van vázolva, nem nagyon kívánnék enni, pedig szeretem a dinnyét. A helyzet az, hogy ha esztétikailag ekkorát bukunk, akkor onnantól kezdve már mindegy, hogy mit akartunk mondani, a családdal, vagy bármivel kapcsolatban, bár azért az érdekes, hogy a családot, mint egy ilyen darts versenyt képezzük le. A Kill Billben is volt biztos valami családias, lehet, hogy az is családi mozinak volt indítva Tarantino által, fene tudja. Én erre most nem tudok csillagot adni. (hegyi)