Ennél a képnél is az a kérdés, ami oly sok más kép esetében is, hogy milyen nézőpontot választ az alkotó. Ennél a képnél most a csónakot is akarom mutatni, a nádast is, a vizet is, a láncot is, nagyon sok mindent szeretnék megmutatni, ráadásul színesben is szeretném, és a végeredményt ez nagyon leterheli, ez a sok-sok elvárás, döntés. Ettől az üzenet koncentráltsága kevésbé tud jelentkezni. Tehát minden egyes ilyen helyzetnél előre el kell dönteni, hogy mi az, ami a prímet viszi, ami a legfontosabb ebből a csokorból, és máris megvan, hogy a többi az hová kerül a fontossági sorrendben. Ennyit tudok tanácsként mondani. (szőke)

Zőőd, zőőd... de mégiscsak a mienk! A legjobb családban is előfordul, hogy van zöld citromdisznó vagy feketebárány.

A képen animációs vagy makettfigurákat, gyerekjátékokat látunk, azért hozzá kell tenni, hogy a címből is következik, és a hozzáírt szövegből is érthető, hogy itt tulajdonképpen egy kvázi realista helyzetet próbál az alkotó létrehozni, megjeleníteni a makettekkel. Márpedig ha ez egy mesei környezet, akkor pl. a Mazsola és Tádé, a Cicavízió, tökéletes környezetet hoz létre a bábműhely, valós emberi helyzeteket hoznak létre a tökházzal, makettfigurákkal. Hogyan érik el? Egyértelműen az elsődleges, a legfontosabb eszköz az, hogy a kamerát elhelyezem, azokba a mélységekbe, ahol nem rálátással, nem felülnézettel, hanem közelítően valós arányokkal láttathatom ezeket a figurákat. Egészen biztos, hogy a Böbe baba, vagy Manócska maguk nem lehettek olyan nagyok, pl. kéttenyérnyinél, mégis mi, és egy generáció úgy nőttünk fel ezeken, hogy akár ezekkel találkozhatunk, ha kilépnek a TV-ből, és méreteikben azonosak velünk. És ezt úgy érték el, hogy a kamera, a szemsík egészen mélyre volt elhelyezve ezen a makettasztalon. Ez Anita képén úgy lehetett volna, hogy lehasalunk egészen a földre, hogy a makettfigurák monumentalitása érződjön, és ekkor mivel egy családot szimbolizál a beállítás, és a legkisebb disznó, aki nem a fekete bárány, a kompozícióban egészen előre kellett volna, hogy kerüljön, mert a nagydarab anya, vagy nem tudom, az a turcsi orrú, nevezzük Zsuzsinak, kitakarta volna lentről nézve. Abban az esetben, ha leviszem a kamerát, akkor felvetődik a kérdés, hogy a család ebben a környezetben, ami valami faapríték, meg talán rongyszőnyeg a háttérben, vagy kas, hogy vajon ez a legmegfelelőbb környezet, amit az alkotó elkészíthetett volna? Ha veszed a fáradságot, hogy a gyufákat, ahogyan én is, megfaragtam, a figurákat elkészíted, sőt még szemüveget is készítesz, akkor miért nem lehet a környezetet is ugyanígy elkészíteni makettszerűen? Láttunk már tőled nagyon mély és fontos képeket, tessék elfogadni, hogy a kép az kerettől keretig tart, ami abban van, az a saját magam önkifejezése. Talán Szőnyi István mondta a Képzőművészeti Főiskolán, hogy a kép egészében a keret az 40 %-ot foglal el; nem az akarom mondani, hogy egy aranyozott keret legyen a figurák körül, hanem még ha egy Dürer-rajzot is megnézünk, egy figura-tanulmányt, ami nincs befejezve, az egész lapon belül, mégis úgy van elhelyezve, hogy a rajz elhelyezése a körülötte lévő üres felületeket is kompozícióvá emeli. Ez nagyon fontos, hogy ezekkel foglalkozzunk; de azért az egy disznó erre a képre megvan. Egy meg a munkára a malacokkal. Egy zárójeles megjegyzés: Ha megint a család fogalmát kiszűröd magadból, akkor én ezt a képet úgy csináltam volna meg, hogy a malacokat vagy az ölembe rakom, vagy a tenyerembe, vagy a melleim közé, vagy ezerféle ötletem lenne – továbbra is azt érzem, hogy nagyon jó ötletekkel dolgozol, és valahol kiszűröd magad ezekből a történetekből, és efelé kellene valahogyan elmozdulni. (szőke)
értékelés:

Klastrom tükörképe, egy általam 20 éve rajzolt portrémon.

Kiemelem, hogy egy jó választás ez a kép az épített környezet leckére. Három felfedezhető síkkal dolgozik az alkotó, amelyben a tükröződést is használja. A klastromrom egyik oldalépítménye, egy grafikai munkát, egy szénrajzot, ami egy önportré, és sziluettszerűen a tükröződésben sejthetően az alkotó is látszik. Nyilván egy önportré kettőződik, mert egy régi szemlélet, a mostani fotós dokumentációja, és egy sérült, múltat idéző felület hármas játéka az, amit látunk. Nagyon szimpatikus az, ahogyan a töréseket felhasználja, hogy a régi épület szinte belemetsződik, szétrepeszti a tudatot, a fejet, azt az arcot, ahogyan a múltból a jövőbe, felénk tekint a modell. Ez érett, felnőtt gondolkodás. Annyit jegyeznék meg, hogy a kép jobb oldali részén ez a számomra nem pontosan értelmezhető keret ezt a hármas egybemosódást profanizálja, megtöri a lebegést, tudom, hogy belevágva ott a fül, állkapocs és nyak formái is sérülnének, tehát nem vágni kellene, hanem mivel ez egy torzított tükröződés, a kamera és/vagy a tükröződő felület elbillentésével ezek a paszpartuszerű keretek eltüntethetőek lennének. Ez a munka nagyon időigényes, millimétereket elmozdítva lehet egy ilyen beállított helyzetet létrehozni, és ez itt megéri, hiszen ez a célja, hogy ezt a hármas összeolvadást megvalósítsa, azt kell, hogy mondjam, a keret ezt a megfogalmazást pongyolává teszi. (szőke)
értékelés:

Pipacs és búzatábla. Nekem ez jut elsőként eszembe a nyárról.

Attól, hogy a nyár-lecke üzenetét bográcsozás közben vettük fel, még ugyanolyan komolyan kell venni, vagy szeretnénk, ha ugyanolyan komolyan vennétek, mint ahogy a többi leckénél is ezt tettétek.
Anita leírja, hogy neki a nyár a pipacs és a búzatábla. Ez így rendben is van, de ezen a képen nemcsak pipacsot és búzatáblát látunk, hanem egy nagy kuszaságot. Látunk itt mindenféle növényet, fűt, fát, bogarat.
Én azt gondolom, ha neked a nyár a pipacs és a búzatábla, akkor erről a kettőről kell beszélni. Itt nem búzatáblát látunk, hanem két búzakalászt, és látunk egy pipacsot, ami mint rekvizítum rendben van, de a megoldásával még kéne foglalkoznod annál is inkább, mert a beküldött képeid között is van olyan, ami a foglalkozásod gyakorlása közben ábrázol téged, és amikor a csuhébabákat készíted, akkor is foglalkozol vele, hogy azok statikában is, mindenben elfogadhatóak legyenek, megálljanak a lábukon. A fotó sem más, ugyanezzel kell foglalkoznod, hogy formában, úgymond, megálljon a lábán. Ezért ezt a nyár leckét szeretném visszaadni ismétlésre nem kötelezően pipaccsal és búzával, mert el lehet ennél egy kicsit jobban is vonatkoztatni, úgy hogy abban az Anita is megjelenjen, mert itt erről a képről erősen hiányzol. (szőke)

Szállunk, akár a pillangó, de néha jó egyet megpihenni.

Anita mostanában érkező munkáiban egyre mélyebbek, összetettebbek az üzenetrendszerek. Érdekesek az erdei táj zöldjei-világosai (a nagybányai festők közül Ferenczy Károlynak van hasonló színvilága), ahol a fényfoltok impresszionisztikusan plein air-ben megjelennek, és az előtérben pedig egész közel egy kéz, amin megpihen a kis pillangó. Ez egy érdekes térjáték, de ettől függetlenül, ha már dekomponáltan van elhelyezve a kéz, hiszen a kéznek csak egy részét látjuk itt a képen , akkor ebből az arányrendszerrel a kompozícióban kellene foglalkozni és a mi javaslatunk szerint a jobb oldali részből valamennyit kéne vágni, vagy - még inkább - beljebb tolni a kezet. Ha Anita kimondta volna, hogy igen, engem továbbra is izgat az, hogy a terekben megjelenek, kilépek, ott a természet különböző jelenségeivel foglalkozom, s ha ebből létrejön ez az önmaga számára nem eléggé hangsúlyozott térbeli játék, és ha ez kimondódik az expozíció előtt, akkor talán ott jön a válasz Anita felé is, hogy akkor bentebb tolom a kezem. És ezzel a színpadi síkban az operaénekest odahelyeztem a zenekari árok elé, és a nagy csatajelent a háttérben látszik. (szőke)
értékelés:

Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)

6 éve találkoztam egy nénivel, aki csuhé figurákat készít. Megtanított a szakmára.

A képen a hozzáfűzésekből is ez derül ki, egy olyan tárgyakból álló csoportot láthatunk, kvázi műtermi helyzetben, még ha ez valójában egy konyhában van, egy ablak előtt, még a háttérben valami köntöst is ki tudunk venni, de akkor is, ez egy műtermi helyzet, ahol a tárgyak az alkotóhoz kapcsolódnak, tudjuk, hogy ő készíti őket, egy erős kapcsolata van velük, azaz ez egy bemutatkozás az általa kreált világ és az ő jelenlétével. Hiszen a portréját, az arcát lehet látni a képen. A kis lovacskák a sörényükkel az Anita felé vannak beállítva, és ő maga felénk néz, és én nagyon szeretem ezt a képet, ugyanakkor amit eddig, az előzően beküldött anyagokkal kapcsolatban említettem, hogy jelen legyen az alkotó, hogy átszűrődjön azon, itt aztán rajta van, ott van, néz bennünket, odaguggolt, és küld egy üzenetet nekünk. Ugyanakkor ha a kéz gesztusát, tartását, az áll elhelyezését nézzük, akkor egy erősen beállított, elvárt pozícióban látjuk őt, aminél formailag jelen van, ott van velünk, de ott van az a védekezés, az a maszk, ami a gesztusból, a testkódból, a kulccsont környékén vágott beállításból is következik, azaz itt most olyan, mintha az alkotó maga is egy kiállítási tárgy, egy szoborportré lenne, ami a két másik tárgy mellett egy műtermi környezetben ránktekint. Tehát bátorítanám Anitát, hogy ez az út jó, és nyugodtan merjen bátrabb lenni. (szőke)
értékelés: