Béla jól bánik a térrel, szép és dinamikus kompozíciót hoz létre, és bár nem vagyok egy mezőgazdász, de sejtésem szerint jóllehet a cím kettős értelemmel bír, nem csak a villanypóznák és drótok az energia, ami nő a mezőn, mint egy-egy termő fa, hanem talán ezek a növények is, nem tudom, mi ez, de ha jófelé tapogatódzom, akkor lehet, hogy ezek is ilyen energia növények, vagy hogy hívják őket, talán repce, vagy más, Béla segíts... szóval a színek, a formák és az elrendezés tudatossága és ereje az, ami ezt a képet magasabbra emeli, mint szimpla dokumentálás. (hegyi)
értékelés:

Avagy a dinoszauruszok utolsó vándorlása.

Amikor Ausztráliában jártam, akkor volt valahol egy olyan este, hogy valahol vacsorázni voltunk, és kicsit fáradt is voltam, és a beszélgetésből kicsit kiszorulva ültem hátul a kocsiban, és elővettem a kamerámat és elkezdtem az éjszakai Sydney-t fényképezni a mozgó autóból – hát hasonló megoldások születtek, a mozgó fénycsíkokkal, a hosszabb expozíció miatt ezek a tárgyak vagy a kamera is bemozdul. Van itt reális kapcsolódás is, ott látunk valami terelőoszlopot, az mutathatja a kijáratot is, és ezek valószínűleg a szembejövő autóknak a lámpái mutathatják ezeket a dinoszauruszokat nekünk – és hát egyértelmű persze az utazás a címmel, hogy ha az ott kijárat meg dinók, akkor valami Jurassic parkkal kapcsolatos dologra lehet következtetni, én ezt a címet most el is felejteném, és nézzük a képet mint egy kompozíciót. És ez a kép kompozícióilag rendben is van, úgy, hogy számomra a kép baloldalának kétujjnyi része nem értelmezhető, mivel absztraktot látunk, és annál pedig ott nagyon kilágyul a dolog, a képhatár kijjebb van annál, minthogy azt a kompozíció megkívánná. Én mégis azt mondom, hogy ez átkerül a szorgalmiba, és egydisznós kép, mivel a 17. lecke, az utazás és hazatérés ennél lényegesen áttételesebb, személyesebb történet, nem véletlen a leirata, a zene, amit adtunk hozzá, mert ez mégis egy viszonyrendszer, és ezzel a képpel ez nekem egy picit el van viccelve. Kicsit könnyű ez a megoldás, és kérem a Bélát, hogy ezt a leckét ismételje. ezen kívül mondom, hogy az ilyen fénycsíkos képeknek mindig jót tesz, ha valami reális is látszik, viszonyítási pontként, és most a tábla nem elég konkrét. (hegyi)
értékelés:

Így érzem magam hosszú hónapok óta, legbelül... Járom a napi megélhetéshez szükséges utat, de tudom, hogy egy másik létezés felé haladok, ahova tartozom - legbelül.

Egy hidat látunk, a híd alatt vizet, mögötte épületet és a hídon átsétáló személyt, valószínűleg egy hölgy ernyővel, és madarakat amik szállnak, talán sirályokat. Az egy nagyon érdekes, hogy ezen a kis hídon sem korlát, sem lámpa, sem más szerkezeti elem nem látható, ez az ív, hogy ennyire fekete, tónusszegény, grafikai és rajzos, és ugyanilyen lett a fénytani helyzet által a személy is, ez egy nagyon konkréttá teszi az üzenetet, és ebben a konkrétságban nagyon jó kontrasztot mutat ez a párás őszi-téli világ, ez a ködpára, vízpára által lágyított hátér. Úgyhogy ez a része ennek a történetnek nagyon rendben van. Talán egy kérdés, hogy itt van egy személy, aki halad a hídon, és hogy pontosan mikor állítjuk őt meg, azaz mikor exponálunk. Hogy biztosan ez volt-e az optimális pontja az expozíciónak – ugyan nagyjából aranymetszésben van most a szereplő, de ha azt veszem, hogy a kép címe a repülni, akkor talán nem egy felfelé haladó iránynál kellett volna megállítani ezt a mozgást, hanem hagyni még egy kicsit tovább menni a modellt. De én ezt egy abszolút jó meglátásnak tartom, és egy nagyon érzékeny képnek, úgyhogy megvan rá a három disznó. (hegyi)
értékelés:

Egy útiképet látunk, aki már járt Velencében az tudja, hogy millió kis ilyen utcát láthatunk, és mindig az a kérdés, hogy éppen az alkotó egy ilyen utazásnál kiválaszt szituációkat, hogy miért azt mutatja nekünk, amit éppen közöl. Itt a monokróm képi ábrázolás, egy öregített, barnított formában jelenik meg. Ennek az archaizálásnak megvan a maga értelme, hiszen ez a színpadi környezet itt amit Velence jelent, ez erre alkalmas, és mivel ez a kép ebben a formájában nem egy vidám közlés, tehát megvan egy melankolikus húzása is a történetnek. Ha kompozícióban, tónusrendben nézem ezt a történetet, akkor azt mondom, hogy ez ahogy már az előző képénél is felmerült, hogy a mélységélesség megválasztásával, és az élesség elhelyezésével a háromdimenziós helyzetből tulajdonképpen egy kétdimenziós helyzetet hoz létre. Igaz, hogy itt a perspektíva valamelyest hozzáad a térélményhez, de mégis, ezek a formák erősen egy síkra vannak hozva. A fények viszont ellendolgoznak ennek, hiszen a néző át akar menni ezen a hídon, de ugyanakkor nem oda fókuszál, a hídra, ahol történik valami, vannak emberek is, hanem mivel felette világosabb tónusban szerepel a házfal, ezért oda ugrik fel mindig a tekintetünk. Tehát ha valamennyi korrekciót lehetne tenni, akár maszkolással, akkor akárha csak azonos tónusértékűre hozzuk azt a felületet akkor máris más ritmikája indul el ennek a képnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Akár épített környezet is lehetne. Nagyon örülök annak, hogy higgadt módon a Bélát mindazok az élmények, amik az embert egy ilyen déli környezetben érik, és ezek elkezdenek burjánzani, hiszen ezek egészen más kultúrkörben vannak mint amiben mi élünk. Gondolok itt a képen erre a valamilyen rendszámra vagy lámpaszámra, utcaszámra, a műemléki lámpaformára, az egészen nagyvárosi sztrádaszerűen egymásba gabalyodó szárítókötelekre, és a jó ritmusú, többnyire mosott gatyakék-színű konyharuhákra. Ez fotóművészetileg egy nagyon hálás feladat, nagyon szeretik is ezt a fotósok. Jó ritmusban találja meg a Béla, hogy a kép jobboldalára rendezi az árnyékokkal teli balkonok növények, és spaletták töredékeit, és ezek ellenpontozzák a balról benyúló lámpatestet, ami színvilágában egy folyamatos sötétet hordoz, és mindezek alá ezek a kékek egy egységes folthatásként elrendeződnek, és a háttér sematikus fáradtabb rózsaszínes-vöröses, fakult felületébe a különböző módon eső, feszülő köteleket kiemeli. Nagyon jó ritmusban van ez az egész elhelyezve, az egész kép jobbra bukna, ha a Béla nem találná meg ezt a lámpatestet, ami szinte mérlegszerűen kiegyensúlyozza. Annak is örülök, hogy a Béla úgy vágta a kép felső felületét, hogy a lámpatest vízszintesei azok valójában vízszintesek legyenek a képen. Lehetne még sok mindent ezzel kapcsolatban elemezni, hogy milyen ritmusok hiányozhatnának még innen, de én mégis azt mondom, hogy most, jelen pillanatban, függetlenül attól, hogy nem egy térben van a lámpatest és a száradó ruhák, egy síkra redukált ritmikai játékot látunk, amely a háttérben sejthető vöröses-fakó fal háttér-előtér játékát sejtetnék – mégis azt mondom, hogy inkább minden kiterül, egy szőnyegfelületre, és így ritmikává válik. Különösen mivel az előtérben hozzánk legközelebb talán egy spaletta van, ami nem igazán kivehető, de igazából nincs semmi, ami ezt a mélységi játékot is mutathatná. Nem feltétlenül arra vágyok, hogy legye még egy száradó gatya ott a kamerához közelebb, hanem inkább a Béla kézjegyét hiányolom a képről, mert ez így egy nagyon jó, tehetséges munka, azt már lehet látni a Béla dolgairól, hogy ő egy jó megfigyelő, létrejön, de mondom, hogy valahogyan olyan módon, hogy bármilyen kiállításon mint zsáner elhelyezhető lenne a kép – de hiányzik róla a Tóth Béla szignója, amit pedig a korai képein fel lehetett fedezni. Úgyhogy pont a Béla tehetsége miatt azt mondom, hogy a kép nagyon jó, és várom a további leckéit, és erre egy disznót adok, mert szeretem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Csecsemő korom óta (35 év ;) rajongok bizonyos íves formákért, nekem természetes bárhol, bármiben, bárkiben meglátni a vágy felfedezendő változatosságát.

Az ötös leckéhez egy nagyon jó asszociációt látunk itt, természetesen öniróniával, melankóliával, ugyanakkor a színvilágában nagyon is dinamikusan erősítve az érzékiséget. Az asszociáció nagyon jó és pontos, a szürrealizmus elsősorban talán René Magritte-t kellene említeni itt, nagyon jól dolgozik a tudatalattival, jól dolgozik ezekkel az asszociációkkal, és ilyen értelemben ezzel nincs is semmi gondunk, tehát egy női attribútumot nagyon jól képez le az alkotó régi tárgyak részleteivel. Emellett meg kell jegyeznünk azt, hogy ez talán valamilyen csengő vagy öntöttvas forma, és az alatta lévő felületek is a vasoxidtól egy egészen különleges archaikus hangulatot idéznek, és ez változtatja meg az amúgy primer asszociációt. Ha elfogadható ez a megközelítés, akkor az a kérdés vetődik fel, hogy ez az összetett félgömbforma, amin a fények játéka még szebben és íveltebben tudna jelentkezni, az miért nem látható a képen? Ugyanis itt jelen pillanatban a baloldali részen a neonsárga erősei és ezek a barnásvörösek ezek jó és dinamikus ellentétpárban grafikusan jelzik a forma asszociációját, de az a tér, amit a rozsdás vasfelület kiadna, az a rendszer síkra redukálódik itt, és ezt csak egy nagyon pici fényváltoztatással el lehetet volna érni, hogy ha mindennek a félgömbszerűsége elfordulásai még jobban érzékelhetőek legyenek, mert most csak sejteni lehet, hogy ez a furcsa forma ez valószínűleg térben befelé is húzódhat, aminek a tetején ez a zárókupak vagy csavar még egy másfajta asszociációt is elindít, ezért én azt gondolom, hogy az ilyenfajta tárgyfotózásoknál ezzel érdemes lenne még foglalkozni. A leckékre beküldött fotóknál nagyon sokszor érzem azt, hogy a táborokban majd nagyon sokat kell foglalkozni a fénytannal, a fényviszonyokkal és a fény dramaturgiai szerepével. Itt vannak olyan szakmai kérdések, amelyek a nagyon jó ötleteknél mégis valamilyen hiányt hagynak maguk után a befogadóban, márpedig az alkotók célja az, hogy az alkotásaik minél inkább befogadhatóak legyenek. (szőke)
értékelés: