Az énekesmadarak etetése a család minden tagja számára örömöt hoz. Ezt a tengelicét még tavaly sikerült lefotóznom.

Én abszolút egyetértek ezzel az iránnyal, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy van olyan helyzet az ember életében, hogy szeretne házi kedvencet otthon, mondjuk egy cicát, egy kutyust, de vagy a család helyzete, vagy a lakás mérete nem teszi ezt lehetővé, vagy az életritmus olyan, hogy nem biztos, hogy eleget tudnának foglalkozni azzal a kis állattal. Azt én nagyon helyes dolognak tartom, hogy ilyenkor az ember számol a lehetőségeivel, és olyan döntést hoz, ami hosszútávon vállalható. Az énekes madarak etetése egy nagyon fontos ügy. Ennek célszerű utánanézni, hogy mivel, miként és hogyan lehet ezt megoldani, de mindenképpen azért is fontos, mert sok más egyéb területen pusztítjuk a környezetünket ahhoz, hogy amennyit lehet, az ember visszaadjon. Ez nem egy olyan nagy beruházás, hogy vesz az ember egy ilyen kis madáretetőt, és néhány magot oda beszór. Ebben lehet gyönyörködni, és izgalmas is az, hogy vajon mikor jelenik meg az első vendég a terített asztalnál. Nálunk ez azért nehezebben kivitelezhető, mert a macskáink a kertbe is kijárnak. Az ő leleményességük találkozik a madarakkal, akik ilyen téli időben nem nagyon óvatosak, mert ki vannak szegények éhezve, és ebből balesetek is tudnak származni, ezért mi ezzel a metódussal csínján bánunk. Ami a képet illeti: én azt is abszolút elfogadom, hogy ez egy ilyen lágy, semmibe vesző körvonalakkal rendelkező képi megoldás. Azért, mert valószínűsítem, hogy ez egy ablakon keresztül készült felvétel, és ez tud okozni módosulásokat a képen és el tudom fogadni, hogy ha egyszer már bejött egy ilyen kis madárka az etetőbe, akkor örülök neki, hogy eszik, nem kötelezően akarom én a fotós masinámmal megzavarni, hogy aztán elrepüljön, és megint egy hétig kelljen várni, amíg be mer oda repülni. Ezt a vonalat ezért tudom elfogadni, a képnek jót is tesz az, hogy egy ilyen lágyított helyzetet kapunk, nem a madár faroktollait akarjuk megszámolni, nem leltárt akarunk készíteni, hanem egy érzelmi helyzetet megmutatni. A valós formák, azok a belógó faágdarabok, vagy a korlát, a fa szerkezetnek az illesztési pontjai túl nyersek lennének egyébként. Ez a kékes-rózsaszínes árnyalat abszolút nőcis ügy, puha, és tökéletesen jól áll ennek a képnek. Én ezzel abszolút egyetértek, a megfigyelés is jó, a kompozícióval is nagyjából egyet tudok érteni. Megadom a három csillagot, mert a szellemiségével tökéletesen egyetértek, és jónak tartom azt a technikai ötletet, amit itt Judit alkalmaz. (hegyi)
értékelés:

Ezt a képet kifejezetten a 3. leckéhez készítettem. Érdekessége számomra, hogy úgy tűnik, mintha támaszkodnék a fának, pedig nem. Ha akartam volna sem sikerül így.

Kaptunk egy leiratot, de én enélkül is értékelem ezt a munkát. Legfőképp azért, mert a maga egyszerűségével és közvetlenségével állt ő ide elénk, ami nagyon is értékelendő. Még akkor is, ha a testbeszéd, amit a képen látunk, olyan üzeneteket is hordoz, ami kicsit a zárkózottságra, a belső bizonytalanságra, vagy netán arra a készenléti állapotra utal, amikor az ember egy új társaságba kerül, és már bejött az ajtón, körbenéz, és azt mondja, hogy meglátom, hogy leveszem-e a kabátomat, most egyelőre még megfigyelői státusban vagyok. Ez a képen is érzékelhető, részben a test mögött összefont kar miatt, részben a lábak keresztezése is ilyen helyzetet mutat. Ennek a sokkal határozottabb verziója az, amikor a kezet a mellünk előtt fonjuk karba. De hasonlatos az élmény itt is. Mindezek mellett én ezt egy nagyon jó megoldásnak tartom, nagyon jó időpontot is választott Judit, köszönöm ezt a képet. (hegyi)
értékelés:    

Nem kellett sokat töprengenem, mivel adhadnék ízelítőt a gyermekkoromból. Nagy szerencsémre birtokomban van a régi diavetítőm, az egyik kedvenc mesémmel, így már csak a "műtermet" kellett berendezni és ez lett az eredmény.

Az a helyzet ezzel a képpel kapcsolatban, hogy előhozta az élményt, amikor mi is ezt a vetítősdit csináltuk, és nekem pont ilyen vetítőm volt. Sokáig nem volt szabad ezt kezelni, csak apámnak. Arra is emlékszem, hogy mennyire nagy dolog volt, amikor először magam is elővehettem, és saját magam vetíthettem a dolgokat. Azok olyan filmek voltak, amikben a hordozóanyag más volt, mint a maiakban, meg tudott gyulladni. Néha ez a végzet el is érte. Ha nem is égett lánggal, de elkezdett fortyogni az emulzió, amikor az ember elmélázott egy-egy képkockánál. Aztán vissza is lett vonva ez a jogom, hogy én kezeljem a vetítőt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogy ez a családban hova keveredett el, valószínű, hogy nem nálam van. Szeretnék egy ilyet, mert az élmény sokkal jobb, mint egy professzionális vetítőknél. Itt a képen nagyon autentikus a két könyv, igen, így vetítettünk, minden nagyon jó, de nem teljesen mindennel értek egyet. Mi is kerestünk valami olyan felületet ami nagyjából fehér, és amire kevésbé torzítva, de lehetett úgy vetíteni, hogy mindenki lássa. Viszont most látok egy üres széket, és ez mindig fölvet egy kérdést: Kit várunk oda vendégnek? Ha ezt az irányt veszem, akkor ezt a ziccert ki kell használni, és nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra a székre. Jelentősebbnek kell lennie, mint amilyen most. Olyan széket kell keresni, ami jobban mutatja azt a hiányt, akit onnan mi hiányolunk. Azért erre hívom föl a figyelmet, mert sok minden másra is lehetne, például, hogy nem teljesen éles a kép, hogy színben egy kicsit szürkés az egész, de ezek szerintem nem annyira fontosak. Az inkább fontos, hogy azt értsük, hogy mit szeretne Judit nekünk ezzel mesélni. Az első dolog az, hogy anyuka vagyok, és a gyerekemnek vetítek. Én nem erre vagyok igazán kíváncsi. Az a jó, amikor Judit élményét ismerjük meg. Itt már elindultunk ebbe az irányba, mert az archaikus eszközök, és azok a tárgyak, amik a kort tökéletesen hozzák jelen vannak, és az, hogy ott egy szék, azon az irányon el lehetne indulni arrafelé, hogy az az élmény kerüljön az ember fejébe, hogy igen, tulajdonképpen ott Judit ül képzeletben. Ehhez valami kell jelzésértékkel. Lehet, hogy a szék sem alkalmas tökéletesen erre, mert ott a háttérbe nagyon beolvad, de valami ruhadarab, vagy bármi, ami jelzi azt a magárahagyottságot, segítene most. A másik a vetített kocka. Nekem most ez nagyon didaktikus, hogy a Csipkerózsika mese nyitóképének a kockáját látjuk, ahol a felirat látszik. Lehet, hogy egy belső kép, ami a történetből mesél annyiban izgalmasabb lenne, hogy az embernek ki kellene találnia azt, hogy mit lát. Itt rögtön a szájába adjuk, hogy ez a Csipkerózsika. Ezzel nem kötelezően kell egyetérteni, de lehet, hogy izgalmasabb lenne, ha nem egyből lepleznénk le, hogy mi a megoldás. Én erre most kettő csillagot adok, mert az irány jó, és mindezzel együtt mondom Juditnak, hogy az első leckéket készítse el. Ha efelé akar elmenni, akkor kicsit gondolkozzon, hogy hogyan tudná magát ebbe a történetmesélésbe beletenni. (hegyi)
értékelés:

Nincs mit hozzáfűzni...

Nagyon érdekes ez a kép. Én nem is tudom mi ez a fröccsönött szitakötő, én még ilyet nem láttam. Egészen fantasztikusan csodálatos giccs. Nagyon szeretem az ilyet, én kertitörpe mániás is vagyok, bár egy sincs a kertünkben, de szívem szerint ezeket a műkőfaragott angyalokat, meg kertitörpéket behoznám ide a környezetembe, mert annyira csúnyák, hogy mindenféleképpen térformáló erejük van. Egyébként nekem minden ilyen kert-építészeti dolog, ami ezzel ellenpontozódik azt a hatást is hozza, hogy számomra egy kertes ház díszlete is tud giccses lenni. Tehát önmagában az a sok fenyő, jaj de szép a pázsit, és még egy kis díszbabér is van a kertben, ez is valahol az a fajta túlpörgetett érzelmi helyzet, amikor az ember nagyon jót és szépet akar magának, aztán mindez a kompozíciót nehezíti. Ez egy izgalmas kérdés, és ahhoz is szerencse kell, hogy egy ilyenre rászálljon egy valós szitakötő. Nálunk is van a tavon, csak itt a méretkülönbségek nagyok, én fönt állok egy teraszon, és onnan lefelé fényképezni értelmetlen. Ezek olyan kis öntörvényű jószágok, az ember azt hiszi, hogy becserkésztem, mert ő elfoglalta magát, és éppen barátkozik ezzel a műanyag társsal, aztán egyszer csak meggondolja magát, és elrepül. Ez egy ritka pillanat, hogy egy ilyet meg tud nekünk mutatni Judit. Én egyébként, ha már humor, és itt a humorra tenném a hangsúlyt, akkor lehet, hogy a 6-os leckébe küldtem volna, a Házi kedvenc leckébe, de nem kötelező ezt elfogadni tőlem. Az biztos viszont, hogy én a Barátság leckébe picit mást gondolok. Miközben ez a kép egy három csillagos kép, mert tényleg ritka az a helyzet, amit megmutat, és ennek az értékét mindenféleképpen látnunk kell azzal együtt, hogy én a kép tetejéből azt az autót levágtam volna. A négyes leckén tessék elgondolkodni, én szeretném, ha Juditot kapnám meg, tehát, hogy Judit mit gondol a barátságról. El lehet ezen a filozófiai vonalon indulni, hogy a barátság tulajdonképpen egy műanyag szitakötő, de ez egy nagyon merész ugrás lenne, hogy innen próbáljunk meg elrugaszkodni. Judit a saját véleményét, ha képbe tudná formálni, az lenne a jó. Három csillag, de a lecke maga ismétlésre visszaadva. Az első három leckével próbáljon meg Judit még egy kicsit gyürkölőzni, főleg a második és a harmadik leckével. (hegyi)
értékelés: