Egy nagyon jó képi bemutatkozást kapunk Árpitól, és kifejezetten örülök annak, hogy Árpi is nekifogott újra a leckéknek. Remélem, hogy ez a lendület nem hagy alább, és a többi leckét is nekiáll megcsinálni. A filmeseknél kicsit nagyvonalúbban kezeljük a megoldásokat, tehát én azt is el tudom képzelni, hogy azért nem minden lecke alkalmas arra, hogy filmes eszközökkel megközelítsük, tehát ezt adott helyzetben helyénvalónak tartom, hogy megbeszéljük, egyeztessük, de az első leckére ez egy tökéletesen működő és érthető film. Én sakkozni nem tudok, próbáltam gyerekkoromban ezt a sportot is megszeretni. Ha már a futás és az úszás nem az én műfajom, akkor elmondhatom azt, hogy sportolok én is, és akkor ez a sport legyen a sakk, de nem vagyok ilyen nagy stratéga, hogy én ehhez közelebb tudjak jutni. Még a szabályokig eljutottam, tehát értem és tudom, hogy mivel hogyan lehet lépni, tehát a lépéseket ismerem, de egyébként könnyen kétvállra fektethető sakkpartner vagyok. Ami a filmet illeti, egy svenkeléssel indulunk, egy viszonylag csúnya asztali lámpáról. Ehhez a lámpához szeretnék majd még visszatérni. Egy sakkjátszma közepén találjuk magunkat, és egy ansnittes felvételben látjuk az egyik felet, aki épp gondolkodik egy lépésen, majd azt is látjuk, hogy nincsen ellenfél a másik oldalon. Az ansnittes beállításból is következtethetünk arra, hogy innen hiányzik a sakkpartner. Erre ráerősít azzal, hogy van egy olyan jelenet, ahol az egyik helyről a másikra átül ugyanaz a szereplő. Ez a sakkjátéknak egy még nehezebb formája, amikor fejben, vagy akár a sakk készlettel saját magával sakkozik valaki. Ez az, amit igazán nem tudtam soha megérteni, ha van egy álláspontom és egy stratégiám, azt hogy tudom fejben ketté osztani. Nekem ez egy kicsit skizoid dolog, de biztos, hogy ez működik, mert ilyet csinálnak emberek. A film háromnegyedéig ezen a technikai részén gondolkodik az ember, és ez szinte már megnyugtatja, hogy megvan a megoldás, tehát, hogy Árpi bolond, és saját magával sakkozik. Utána van egy snitt, ami nem teljesen jól van technikailag kivitelezve, egy áttűnés. Az biztos, hogy az teszi értelmezhetővé ezt a filmet, hogy a sakk csak egy eszköz, nem a sakkozásról szól a dolog, csak keresett az alkotó egy olyan képi megfogalmazást, ami jól érthető a nézőknek, mert a sakkról mindenki hallott már, és látott legalább egy sakkmeccset életében, ha nem is végig, de tudja miről van szó. Ez maga egy vivő hullám, ami az információt segít eljuttatni a nézőhöz. Ez az információ a dilemma kérdése. Az a dilemma, amikor egy döntési helyzetben latolgatjuk azt, hogy mi lenne, ha egy másik lépést lépnénk, talán végig is megyünk képzeletben azon az úton, hogy mit eredményez egy döntési helyzetben egy útelágazásnál, ha az egyik irányba megyünk, vagy a másikba. És azt is látjuk, hogy itt megszületik a döntés, és maradunk annál az első helyzetnél, ami egy vágy felvetése. Ez a vágy megmarad a képzelet szintjén, a valóságban a kép is visszatér az előző verzióra, ahonnan elindul ez az áttűnéses jelenet. Én mindenféleképpen ezt a részét tartom az egyik legfontosabb jelentésének ennek a filmnek, és innentől kezdve érthető ez az egész, innentől szól ez az eg ész Árpiról. Arról az emberről, aki a saját kérdéseivel néha egyedül marad, és saját magának kell döntéseket meghozni, mert a környezetében nem talál olyan segítőt, aki azon a szinten, amit ő is elfogadhatónak tart, az ő lelki folyamataiba be tud kapcsolódni. Tehát mindenféleképpen önvallomás jellegű a film, és ezt egy nagy erejének tartom, és mint első lecke, nem is lehet ennél jobbat kívánni, mert ez annyira erős megoldása ennek a feladatnak, mint bemutatkozás a dilemmáimmal, a kétségeimmel, a vágyaimmal, amiket nem merek kiélni, nem merek megélni. Sok mindenről üzennek ezek a képsorok. Ugye a filmeknél megállapodtunk, hogy nem 3-ig megy a skála, hanem 5-ig. Én ezt egy öt csillagos filmnek tartom, azzal együtt, hogy Árpinak szeretném a figyelmét két dologra felhívni: egyrészt a lámpa nekem testidegen, elviszi a figyelmet. Ha ennek van szerepe, és ugye mindennek kell legyen szerepe, ami a filmben megjelenik, akkor lehet ez az a szerep, hogy olyan környezetben élek, ami nem a saját érzéseimet mutatja, bár nehezen tudom elképzelni, hogy Árpi ennek a műlámpa megoldásnak a híve lenne. Úgy gondolom, hogy talán értem, hogy mit szeretne ezzel is üzenni, de ebben nem lehetünk száz százalékig biztosak, mert lehet, hogy csak ez volt otthon, aztán ezzel világított. Ahhoz, hogy ez pontosan dekódolható legyen, egyéb tárgyi jeleket is kellene még emellé csatolni, nem szabad egyedül hagyni egy ilyen objektumot. Kell oda mellé az anyuka díszes ékszeres ládája, vagy kell egy kis pipere cucc, vagy apukának az ecseri piacon vásárolt műanyagból készült fautánzatú pipatartója. Szóval valami mindenképpen jó, ha ott van, ami ezt a giccses helyzetet erősíti, és akkor egyértelmű, hogy miről akarok beszélni. Ez most nem teljesen eldönthető. A másik dolog a technikai rész. A vágásoknál tisztázni kell dolgokat, nem árt ellenőrizni a kameránál azt, hogy mit látok. Például, hogy a szereplő válla mennyit takar ki. Van egy snitt, ahol a szereplő válla elég durván beleszól ebbe a kompozícióba. Én itt érzek némi bizonytalanságot, de azért vagyunk, hogy ezeket kiküszöböljük, úgyhogy ez kezdésnek, felütésnek tökéletesen rendben van, és szeretném arra biztatni Árpit, hogy ebben a tempóban haladjunk tovább. Nem kell nagyokat lépni előre, mert így lehet megérteni egymást, hogy fölvázoljuk azt a jelkészletet, amit utána később visszahivatkozhatunk a többi munkánkban, és így a saját személyes ügyünk jobban kódolható a néző számára. (hegyi) értékelés:    

Ide nem szoktam írni semmit, most sem teszem. Ha nincs ott a filmen, akkor minek magyarázzam? Ámbár... Sok szeretettel Gimének És Tóth Bélának!

Árpi, szerintem te most nem fogsz megharagudni, ismerlek annyira, ezt most nem nagyon értékelném túlságosan hosszan, ha nem muszáj. Várjuk majd a teljes filmet. Nem teljesen értem, hogy miért nem a Reklám leckébe küldted, hanem a Táncba, mert ha ezt reklámnak fognánk föl, a filmnek az előzeteseként, akkor oké lenne, tulajdonképpen fölkelti az érdeklődést, hogy mi lesz a folytatás. Foglalkoztam én jó pár évig tipográfiával, tördeléssel, 26 féle betűtípust nem használunk. Itt egyféle betűtípus az, ahogy a Pap Kompánia van fölírva, ez viszonylag oké, bár nem ártana kitalálni most már egy logót magatoknak, hogy a Pap Kompániának mi is a logója, és ahhoz majd ragaszkodni. Például a Metro Goldwyn Mayer-nek, vagy a Lucasfilm-nek van egy meghatározott képi világa és betűtípusa, hogy ezek hogy néznek ki, dehát magyar filmforgalmazóknak is ez megvan, úgyhogy ez egy következő feladat. Ettől eltekintve is más és más betűtípusok jönnek elő a szövegekben, és ezzel ráadásul még az a baj is van, hogy olyan betűtípust használsz, ahol nincsen normális magyar ékezet. Ez gáz. Ha nincs ilyen betűtípus a gépeden, akkor tessék olyat használni, amiben van normál magyar ékezet, akármilyen típus, mert az kevésbé lesz zavaró, mint ezek a hullámvonalas ő betűk, meg ilyesmik. Erre legyél ugyanolyan igényes, mint bármi másra a munkádban. Ezt tudom hozzáfűzni. A fényeléssel nem vagyok megelégedve, még mindig nagyon szürkék a képek, nem ártana gatyába rázni azt a rendszert egy picit. (hegyi)

Oké, tényleg várjuk a folytatást, de Árpi, nem tudom, hogy adjak neked már erre is csillagot? Mert ha ez csillagért megy, akkor azt mondom, hogy itt a ráközelítés technikailag történik meg, és nem a kamerával. Látszik, hogy ez egy 16:9-es kép, alul-fölül a képernyő alsó és felső részében vékony csík látható, és ez a csík közben eltűnik. Onnan kellett volna indulni nagyjából, hogy ez ne bukjon le ahogy a képcsíkok már nincsenek a képen. Tehát akkor bele lehet zoomolni elektronikusan is, csak most ez így lebukik kétszer is. Aztán azt a körgyűrűt, a sárga gyűrűt nem teljesen értem, hogy az ott mi. Lehet, hogy a film majd elmondja. Én még várnék egy geget. Van itt egy fickó, fölteszel egy kérdést, de én még várnék egy slusszpoént. Ehelyett most egy inzert van szöveggel. Nincs ez teljesen befejezve. Inkább nem csillagozok most erre, majd a kész filmre, jó? (hegyi)

Előrántottam Nektek az arhívumból egy filmet, ami soha nem készült el.

Egy mozgóképet látunk, egy kis etüdöt. Az a felvetése ennek a filmnek, hogy ez egy elrontott film, mert nincsen hangja, aztán persze lebukik az alkotó, hogy azért ő is gondolkodott utólag ezen, és valamicske hangocska azért mégiscsak akad majd a film során. Egy felirattal indul a film, aztán ahogy távolodik a kamera, látjuk, hogy az egyik szereplőnek a hátára az van ráírva, hogy MÚLT, és egy másik szereplő mint egy varázsszőnyegen valami játékot játszik, később már azt is látjuk, hogy építőkockából épít magának egy várat. Aztán ez a figura, aki a múltat személyesíti meg a kis rövidgatyójában, szandálban, zoknival odamegy a szereplőhöz, és elkezdi nézni, hogy ő mit csinál. Nagyon jó vágásokat látunk, változik a kamera nézőpontja, felülnézetből is látjuk ezt a helyzetet, aztán feliratként megjelenik az első mondat, úgymond, hogy "Szia! Szépet építesz. Segíthetek építeni?". És ez egy filozófiai helyzet, ugye, gyerekjátszótéren is látunk mi ilyet, hogy a szereplők nem nagyon engedik egymást közel a játékhoz, és itt is ez a helyzet. Ez a figura, aki a múltat személyesíti meg, ki van zárva ebből a játékból, és szomorú. Ez nagyon jól átjön a filmen. Aztán egy leblendével azt látjuk, hogy a mi kis szereplőnknek megváltozott a pólója, most már ő a jelen, és ő is elkezd játszani az ő kis saját területén, és a másik szereplő is építi a maga kis játékát. Többféle értelmezés létezik, képzelhetjük magukat ennek a szereplőnek a helyébe is, mi vagyunk ezek, akik építjük a magunk kis légvárait. Megfontolt mozdulatokat látunk, nagyon szakszerű építés, tehát a gyerekkor, vagy a gyerek megközelítés azért itt eléggé erősen látszik, hogy ez csak egy felvezetés, vagy ez csak azt a célt szolgálja, hogy hamar képbe kerüljön a néző, hogy mi ez a helyzet. És aztán a film közepén eljutunk egy konfliktushelyzethez, amikor beigazolódik az a tézis, ami a filmnek az elején volt, és ez a figura, aki a múltat, a jelent, és későbbiekben a jövőt szimbolizálja, felrúgja a játékot, elrontja a várat. Még egyszer mondom, játszótéren hasonlatos helyzetek vannak, csak ilyenkor a szereplők rohannak a mamához, hogy segítsen. Utána megint vált a kép, és a harmadik történet van, már kitaláljuk, hogy ez a figura lesz a jövő, aki építget, építget, de kis bénán. Itt el van nagyolva egy kicsit ez a bénázás, ez a magányos szerencsétlenkedés, mind a két szereplőnk a maga dolgával van elfoglalva, dehát elég jól látszik, hogy a rövidnadrágos szereplő nem igazán boldog, és a saját játékát is elrontja dühből, csalódottságból, ez nem egészen biztos, de az látszik, hogy ő valamilyen célt el akart volna érni, de ez nem nagyon sikerült neki. És megint egy interakció jön. Tehét megint a szereplők interakciójához jutunk, amikor megint hasonló a szituáció, mint a többi snittben is, egy felirattal támogatott párbeszédes helyzet jön létre, és a konfliktushelyzet megoldódik azzal, hogy közös játékba fognak a szereplők. Nagyjából röviden ez, ami a filmből elmondható, már így tételesen felsorolva, és akkor most jönne az a rész, ami a film értelmezése az én szempontomból.    Az Árpi saját munkáihoz képest nagyon örülök annak, hogy egy olyan egyszerűsített képletet kapunk, amiben az eszközök a minimálisra szorítkoznak, tényleg a két szereplő, és a konfliktushelyzetet hordozó fa játékkocka, és a varázsszőnyeg az, ami igazán látszik a képen, és egy erősen túlvilágított háttérrel, egy fehér háttérrel tulajdonképpen egy légies, könnyed helyzetet kapunk, ami nagyban segíti azt, hogy a néző már rögtön az első kockáktól kezdve érezhesse azt, hogy ez egy filozófiai megközelítés lesz, és nem a valós történet az, ami a lényeg. Múlt, jelen és jövő többféle értelmezést kaphat, a saját feljődéstörténetünkről is beszélhetünk ezáltal, de tulajdonképpen a "nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba" esete is előjön, hogy mennyire ismétlődnek azok a sémák, amiket megélünk, és a fő üzenet nyilvánvalóan az előítéletről szól, a konfliktus verbális kifejtése ezt mutatja. Ami nekem egyetlen problémám ezzel a filmmel, az, hogy ebben a helyzetben számomra a két szereplő megcserélendő lenne. A kis rövidgatyós szandálos úriember lenne számomra az, aki a főszerepet vihetné a játékkal, és a másik szereplő lehetne az, aki úgymond a külső behatoló. Alkatilag is azt gondolom, öltözékben is, és jelrendszerben is számomra ez közelebb álló megoldás lenne. A helyzet az, hogy a film szempontjából arra a kérdésre, ami a múlt, jelen és a jövő megfogalmazása, a végkifejlet egyszerűbb, mint amit ez az egész eszköztár és ezek a jelrendszerek sugallnak. Ha én egy viszonylag egyszerű fickó vagyok, akkor könnyen megértem az előítéletről szóló üzenetet, ugyanakkor az a szál, ami a múlt, a jelen és a jövővel kapcsolatos szál, az csak jelzésértékkel van jelen, és el is van engedve, mint szál, a film végén. Tehát a tanmesénk olyan, mint hogy ha nagyobb készletet markolna ki, és kevesebbet mutatna a végén meg, mint amennyi ebből kihozható. Nem tudom, hogy Árpi mennyire ért velem egyet, ez a film egy jó alapkiindulás, csak azért ezeket a jelzéseket, ha már egyszer használtuk, akkor értelmezni sem árt. Ha már ennyire didaktikusan értelmezzük magát a játékszituációt, akkor a múlt-jelen-jövő szituációját is értelmeznünk kéne. Legalábbis szerintem. Amikor a három snittet végignézi az ember, akkor azt mondja, hogy nekem a végkifejlet szempontjából nincs szükségem erre a verbális információra, erre a múlt-jelen-jövő információra, sőt, talán azt mondom, hogy még a feliratra sem. Tökéletesen jól működik ezzel a két zörejjel, ez a film mint némafilm, bár én azt mondom, hogy ha már dolgoztunk vele, valamilyen kis zajt, zúgást nem árt odatenni, már csak azért is, hogy ne higyje a néző, hogy az ő számítógépével, vagy az ő lejátszórendszerével van probléma. Ez lehetne akár csak mint egy vetítőgépnek a zúgása, nem használnék zenét, de valamilyen sercegés nem ártana hozzá. Nagyon kedvelem egyébként ezt a filmet, annak ellenére is, amiket mondtam, hogy számomra értelmezési problémát okoznak, de most azt mondom, hogy én az Árpi helyében én ezzel még dolgoznék, akár utómunkában is. A négy csillag megvan rá, és köszönöm szépen. (hegyi) értékelés:

Azt nem teljesen értem, hogy miért pont erre a leckére lett ez beküldve, nekem ez péntek délelőttnek inkább kinéz, mint vasárnap hajnalnak, hogyha már ebben a logikai rendben mozgunk, de hát fogadjuk el, Árpinak ilyen a vasárnap hajnal. Egy olyan filmes megoldást látunk, ami az Árpi munkái között egy erős előrelépést mutat. Egyrészt van színészvezetés, van történet, van mese. Másrészt tudatos kamerakezelés van, tudatos mozgások vannak. Tehát egyszerűen az a fajta talált, esetleges Pap Árpi-féle vonal, amivel ő bemutatkozott már nálunk a kezdeteknél, abból egy nagyon nagy lépést tett előre ezzel a filmmel. Én ennek nagyon örülök. Tulajdonképpen itt most, amiket én kritikának tudok mondani, azok olyan nézői kritikák lesznek, amiket valószínű az Árpi saját maga is tud, mert gondolom, hogy végignézte ő ezt a filmet, és hát biztos, hogy meg van ennek az oka, hogy miért így készült el ez a film. Az egyik az, hogy nem mindegyik szereplő áll a helyzet magaslatán, és ez nem azt jelenti, hogy bármelyik szereplő jó avagy rossz színész lenne, de az instrukciókat hogyha pontosan adjuk meg az embereknek, hogyha gyakoroltatjuk, akkor igenis kihozható ennél azért konkrétabb eredmény is. Én itt most leginkább a főnök szerepét kérdőjelezem meg, nagyon billeg az a szerep. Sokkal gonoszabbnak, sokkal felsőbbrendűnek kellene lenni, de ez most nem jön át. Kicsit szerencsétlen, olyan „ Klapka Györgyös” megfogalmazás az ő szerepe. Miközben egyébként a kigúnyolt titkárnő nagyon jó, és nagyon erős arcmimikával, nagyon erős játékkal hozza a figurát. De a másik titkárnő is kitűnő. (Vikinek meg baromi jó lába van. Én ezt eddig nem tudtam, hogy egy magas sarkú cipő egy ilyen kis fehér köpenyben ilyen csodát tud lenni. Viki szeretünk, szép vagy és fiatal, a lábaid meg eszméletlen jók, és remélem, hogy több filmben is fogsz szerepelni Árpinál) Ami még számomra nem igazán értelmezhető, mint szerep, az a fiatalember, aki az elején issza a kávét. Nem tudom, hogy ő kicsoda, és mit akar. Nem tudom, hogy mi a cél vele. Hogy ő valami csábító akar lenni, a helyi macsó csávó, a munkahely bikája vagy nem tudom, merthogy ez most így nem jön le abszolút, és maga a figura nem igazán olyan, akit én ebben a szerepben tudnék értelmezni. Lehet, hogy egészen más funkciója van, azt nekem legalábbis, nem sikerült megértenem. Ami a filmben fontosabb, technikai jellegű problémám, az a „fényelés”. Magyarán, hogy az adott forgatási helyszínen felvett anyagokat az utómunkánál, a vágásnál megpróbálja az ember összereszelni. Most, amikor hazaér a kis hamupipőkénk, akkor ott az a belsőben fölvett jelenetsor, ott vannak egészen értelmezhetetlen képek, amikor csak szürkét látok, és semmi mást. Ez lehet cél, ugyanakkor ennek ahhoz az időtartama az, ami sok. Tehát amitől technikai problémává válik az, ami egyébként lehetne egy snittnek az indító képsora. Ott ez nagyon is problémás nekem. Aztán van egy másik ilyen jelenet a lakásban forgatott résznél, amikor nézi a tévét a szereplő, és ott elhangzik egy szöveg. Ez a szöveg, én nem tudom, hogy vendégszöveg vagy szereplő mondta föl, de az biztos, hogy jelen helyzetben kicsit lóg a levegőben, hogy az a szöveg most mit akar kezdeni ott. Tehát ritmikailag nincs úgy felvezetve, hogy az ott fókuszpontja lehessen annak, hogy milyen dráma zajlik le abban a lányban. Eddig voltak azok, amiket kritikaként mondtam.
   Aztán van egy része a filmnek, aminél pedig azt mondtam, hogy hát én ilyen képeket szeretnék Árpitól látni, és ez az a rész, amikor a lány kimegy azon az üvegajtós részen, és üvegfalak között van a kamera elhelyezve, a külső és belső tér határa olyan szépen van világítva, olyan szépek a fények, és olyan hatásos maga az a pár másodperc, hátha másért nem, azért megérte. Egyébként régi skandináv filmekben lehet olyat látni. Nekem az ott 10 pont, azt megvettem kilóra.
   Összefoglalva: nagy előrelépést látok az Árpinál, az utómunkát úgy érzem, hogy összecsapta, kicsit én lötyögősnek érzem a vágást, néhol nem onnan indul a gesztus, avagy a szöveg, ahonnan indulnia kellene, van előtte egy kis üresjárat. Ezekre szerintem jobban oda kéne figyelni, és hát a színészvezetésen még van mit csiszolni. Úgyhogy én négy csillagot javaslok erre a filmre, és nagyon köszönöm, hogy Árpi ezt megmutatta, és várom a további filmeket. Szívesen beszélgetnék, mondjuk a régebbi filmjeiről, amik nem kerültek fel az Estiskolára, ha van kedve és van kedve velünk ezt megosztani, akkor ezeket a filmeket is várnám. (hegyi) értékelés:

Nem csak előre eltervezett programjaink voltak a 10 nap alatt, így például az izraeli-francia páros, az Ilhaam Project is úgymond véletlenül került a fesztiválra. Ukrajnában lett volna koncertjük, de nem kaptak vízumot, ezért Magyarországon maradtak és kerestek maguknak egy fesztivált. A dörögdit találták meg, először az Ősök és Esélyek Házában adtak koncertet, majd a Tilosnál a Francia udvarban, de azóta már Budapesten is túl vannak több előadáson, mert Gonnokék segítettek nekik.

Ennél a filmnél már kommentben sok minden elhangzott, csak jelzés jelleggel ismétlem azokat, amikkel egyetértek: egyrészt az eleje-vége főcím ismétlése értelmetlen így, ha ebbe belevarázsol Árpi valami geget, akkor igen, de így most nem. A világítás az nem egyenlő a fényeléssel, az egy dolog, hogy a kópia maga sötét vagy sem, de a belsők lehetnének izgalmasabbra világítva, és valami következetes helyzet is kívánkozna, hogy az végig legyen víve a filmen. A szövegmondás néhol teátrális, miközben a sztori dokumentál, a mese nem hiteles attól, hogy a szereplő nem éli át a helyzetet. A fiatal szereplőnél jobb a helyzet, ott viszont a statikusság az, ami nem tesz jót a kompozíciónak, a félalakos megjelenítés nem értelmezhető, mert a háttér nem indokolja - ha a háttér úgy lenne megválasztva, hogy dinamizáljon, meséljen, akkor volna értelme félalakosban tartani a figurát. A vágás: sok esetben van az egyes snittek elején főleg felesleges idő, ami a ritmust töri meg, amitől elakad a mese, a dinamika. Mindezekkel együtt a film jó stúdium, fontos, hogy ezeket a helyzeteket is gyakoroljuk, mert ez a továbblépés a dokumentalista megközelítéstől. Ha bátrabb a kamera, akkor mozgással még több feszültség, erő kerülne a filmbe. (hegyi) értékelés:

A kisfilm nagyon jól választott ötletként a vágy kategóriájára érkezett, ha csak a dohányzást vesszük, mint tulajdonképpen valamilyen vágykeltő eszközt, vagy valamilyen pótlást, vagy egy függőségi viszonyt. Nagyon érdekes a film árnyjáték rendszere, amely egy ilyen kis sziluettes vetített kép és tulajdonképpen az egész eseményben semmi más nem látszik, mint hogy egy személy profilban megpróbál egy teljes cigarettát elszívni úgy, hogy igazából nem hamuz le egyetlenegyszer sem. Az egész film hossza erre az egyre növekvő hamuformára van rászerkesztve. A film vége felé tulajdonképpen már azt nézzük, hogy ez a növekvő és egyre jobban lekanyarodó hamuforma mikor fog lezuhanni és mi fog történni. Ez a fegyverdörrenés tulajdonképpen ebben a történetrendszerben, ugyanakkor valójában egyetlenegy szereplő egyetlenegy cigarettát, tehát egy magányos jelenetet látunk, ahol a narrátor hangja is kinyilatkoztat, de egyedüliként halljuk az ő hangját. Nagyon sok mindenről és megint csak érdekesen és újra azt mondom, hogy kritikusan és ironikusan a közösségről szólva, a dohányzás közösségteremtő erejéről, miközben egyértelműen a kép látványa és a hozzákapcsolódó szöveg is tulajdonképpen azt a fajta magányt erősíti, azt a fajta magányt hangsúlyozza, amiben a dohányzás nagyon sokszor segít. Védekezést, hogyha baj van dohányozhatunk, hogyha várakozni kell dohányozhatunk, ha valamikor nincs mondandónk, de zavarban vagyunk és valamit szeretnénk mégis, hogy történjen, akkor rágyújtunk. Tényleg egyfajta társ, vagy örömszerzési eljárásként lehet erre az egészre tekintenünk. És ez a deklaráció egészen az utolsó pillanatig nagyon szépen, párhuzamosan halad, ahol aztán természetesen a narrátori szöveg ellentétbe fordul és valójában, mégis csak ennek az egésznek a veszélyét erősíti fel. De ez nem egy dohányzást reklámozó, vagy egy dohányzással kapcsolatos filozófiai történet, amit itt látunk, hanem a dohányzás misztériuma, a dohányzás formavilága és a hozzákapcsolódó rituálékon keresztül a magányról szóló történet, amely szerintem, mint etűd 2 perc 55 másodpercben nagyon szépen van megoldva, kellő hosszúságban. Ezt a filmet is én öt disznóra értékelem és nagyon köszönöm. (szőke) értékelés:

A film egy nagy lélegzetű munka. Hosszú, 9 perc 20 másodpercet jelez itt a számítógép, amelynek az első része egy bevezető. Ez a bevezető tulajdonképpen tálalja, felkészíti a nézőt arra a kísérletre, amely egy egészen különleges, abszurd, ha jól tudom valójában ezt a találmányt, ami ugyan itt más technológiával van megoldva, de mégis csak két azonos helyszínen két különböző szerepben lévő ember, de azonos szereplő játéka egy filmen belül. Buster Keaton az a filmalkotó, az önéletrajzi írásaiból tudjuk, aki először a filmtörténetben alkalmazza ezt a fajta játékot. Jelesül ugye a második részben tulajdonképpen egy riportfilmet látunk, amelyben egy riporter és egy riportalany beszélgetnek. A riportalany Pap Árpád. Nagyon jók a választások. Ez egy most, módozatában, mert ezt is értelmezni kell, egy fikciós játékfilm, csak a játékfilm egy dokumentumfilmet próbál témájául választani, a dokumentumfilm sajátosságait, de ez egy ízig-vérig játékfilm. Már csak azért is, mert ugye látjuk azt, hogy azonos a riporter szereplője és a riportalany szereplője. De nagyon jó dramaturgiai választások azok, hogy fekete-fehér filmen belül különböző színű ruhákban vannak, más a gesztusviláguk. Had tegyem hozzá a többiek számára, hogy a színészi munkában azért ez egy nagyon nehéz folyamat úgy válaszolni, úgy időt tartani egyik szereplőként, hogy valamilyenmódon a másik szereplőnek a majdani improvizációi beleférjenek ebbe. Ezt kétféleképpen szokták megoldani. Vagy nagyon kötött és pontos szövegeket, forgatókönyvi szövegeket írnak, vagy pedig nagyon jó belső ritmusérzéknek kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen film elkészülhessen. Árpinak a dolgait ismerve biztos, hogy nem nagy létszámú stábbal dolgozik, tehát még jobban fontos azt kiemelni, hogy ezek nagyon komoly agymunkák, amik ugyan amatőr környezetben, amatőr eszközökkel jönnek létre, mégis felvennék a harcot, vagy a versenyt sokkal jobb anyagi háttérrel rendelkező csoportosulásokkal szemben. Ilyen értelemben nagyon tiszteletre méltó amit itt látunk. Rengeteg humor van, rengeteg fricska van ebben a második részében a filmnek. Nagyon szeretem a csöndjeit, nagyon szeretem a kivárásait, a privát, véletlenszerű dolgoknak a megoldásait. Lásd macska, macska jelenlét, kamerán kívüli mozgások, hangok. Ugyanakkor ebben a második részben, mivel játékfilmről beszélünk egy-két szakmai megjegyzést had tegyek hozzá. Egy kétszereplős szembeállított sematikus háttér előtti, mint egy stúdiófelvételszerű képformával dolgozik a film, és ezekbe vagy a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany, vagy kevesebbszer, de a riporter szereplő szemoldalából is egy-egy önálló képet is bevág az alkotó. Az nagyon fontos, mivel innentől kezdve játékfilm szabályok szerint kell néznünk ezt az alkotást és tesszük ezt pont azért, vagy teszem ezt pont azért, mert szeretnék segíteni, hogy ezek minél jobban tudjanak működni, hogy természetesen a vágás, az utómunkálatok alatt jelent ez nagyon nagy nehézséget, hogy például a jobboldali szereplő, tehát a Pap Árpád riportalany egyéni megjegyzései, amikor egy bevágott képet látunk, annak a gesztusainak, kezdő gesztusainak, vagy a mozdulatrendszerének nagyon is kell kapcsolódnia, fednie a kettős, folyamatosan megtartott képpel kapcsolatos ugyanannak a szereplőnek a mozgásával. Ezt a klasszikus filmezésben úgy érik el, hogy van egy úgynevezett naplóvezető, vagy „script girl” , vagy scriptes, aki folyamatosan figyel arra, hogy egy játékfilmnél, adott esetben a Bruce Willis hogy húzkodta meg a nyakkendőjét és a következő snittnél, ami odakapcsolódik, mert ezek snittek, akár beállítják ugyanezt a mozdulatot a scriptes segítségével, elhúzzák annyira a ruhát, amennyire ez átalakulhatott, úgynevezett szakmai meghatározással - kapcsolódhasson az egyik snitt a másikhoz. Egy pusztán annyi hiányosság van, vagy pusztán az az egy, amit érdemes lenne evvel a filmmel kapcsolatban megjegyezni, még egyszer mondom, hogy nagyon nehéz ez, főleg akkor, hogyha az alkotó egyedül van és ő maga fotografálja, játssza, vágja ezeket a munkákat, hogy a jobboldali szereplőnél a Pap Árpád riportalanynál, az egyszemélyes bevágásoknál a háttérben látszik talán egy ablak, vagy ajtó, később egy telefon és a gesztusok is, amik rávágódnak a kétalakosra, azok csúsznak, ugrik ez a helyzet. Sokkal kevésbé probléma nekem az, hogy az úgynevezett szendvics, vagy mixelt változatnál, szintén egy másik szakmai kifejezés a fényelés, az, hogy a két külön felvett anyagnak az összeillesztésénél a háttér fényelése az nem azonos, ezért néha, hogy úgy mondjam fény derül a trükkre, hogy középen elvágott osztott két mezőt látunk itt. Például, amikor a riporternek melege van és leveti a kabátját és ekkor abba a vágott képmezőbe belevágódik az ő könyöke és nem lóg át a másik térbe, hiszen az egy valójában is egy másik térben felvett helyzet, hogy ezekre érdemes ügyelni, de én mégis azt mondom a munka nehézsége és nagysága miatt, hogy ez kevésbé zavaró, mint az, hogyha ezeket a bevágásokat, amelyek ugyanannyira fontosak dialógokban, helyzetekben, gesztusokban, ezeket érdemes összevetni az előző képi anyagot visszanézve megkeresni azt a mozgást, amitől rávágható lesz a szereplők közelije. De ettől függetlenül az öt disznó erre a filmre is természetesen megvan és nagyon örülök. (szőke) értékelés:

Egy nagyon izgalmas, két részből, A-B részből álló filmet lehet látni az Árpitól. Az első rész az egy látszólag improvizatív önvallomás, kamerával szemben, szinte rendőrségi vallatás szintjén, a második részben pedig egy számítógépes puzzle-játék segítségével egy filozófiai mondandó hangzik el. A film filozófiai üzenetéről természetesen lehet beszélgetni, lehet vitatkozni, azért is van a hozzászólás rovat, azzal lehet egyetérteni, nem egyetérteni. Én úgy gondolom, hogy az üzenet megfogalmazása mindig az alkotó joga, ebből a szempontból neki az is a dolga. A másik pedig az, hogy az üzenet teljes egészében a formák segítségével megvalósul-e. De talán ha az eddigi elemzéseket is elolvastuk, akkor még egyszer mondanám, hogy a sok forma segíti a kifejezést. Ez a prioritás, nem fordítva. Ha itt a formát nézzük, akkor csak annyi – miközben én szeretem ezt a filmet – csak annyi megjegyzésem lenne, hogy attól függetlenül, hogy a film első részében tulajdonképpen a vallomás, gyónás, szembesítés ami történik itt, az egy improvizációnak tűnik, az is lehet, hogy az, mégis azt mondom, hogy érdemes lenne az ilyenfajta színészi improvizációkat (mert ezek nagyon komoly munkák) akár fejben lepróbálni azért, hogy a mondatkeresések közötti kötőszavak, hangutánzó szavak, összefűzések ritmikája jobban tudjon működni. Nem a gesztusra, nem a belső bizonytalanságra gondolok, hanem arra, hogy most mint játékfilm (ez egy kisjátékfilm) az első szerkezetének zenei módon is kell működnie. Tehát nyilván ha én egy bluest nyomok, akkor nem lehet még három taktussal több benne, mert akkor abból lehet hogy egy keringő lesz, vagy valami más történet. Tehát csak annyit érzek, hogy a bemutatkozás film első felében van egy pici kosz, egy pici piszok, amit lehetne még gyalulni majd a következő munkáknál. Ennek ellenére én úgy érzem, hogy ez egy nagyon nagy munka, nagyon szép vállalkozás, és ez egy ötdisznós film, úgyhogy köszönöm szépen és várom az Árpi további munkáit, nyilván ő ezekkel, remélem, hogy fog foglalkozni, mármint amiket elmondtam. Az is jó, ha ő ezekkel nem ért egyet, mert az is azt jelenti, hogy dolgozik ezekkel az információkkal. Várom a további munkákat. (szőke-hegyi) értékelés:

Az külön öröm, hogy az ünnep házi feladatra egy mozgófilmet küldött Árpád, mert mozgófilmben pont a hangok, a vágások miatt sokkal bonyolultabb jól érthetően beszélni. Nagyon sok feltétele van. Világítások, szereplő kezelés, operatőr, feliratok, zenei szerkesztések, stb, stb. Tehát mindenféleképp az Árpád munkája, amit elküldött, egy nagyon összetett alkotás. A kategóriáját is meg kellene határozni, azt pedig úgy hívják, hogy kisjátékfilm. Mit nevezünk játékfilmnek? Olyan alkotásokat, ahol egyértelműen instruált, még akkor is, hogyha pici papír fecnikre megírt ötletdarabkákból, de fikciós, tehát megtervezett szerkezeteket látunk. Ez a film ilyen. Maga a formanyelve az hármas egységből épül. Az első és a harmadik egység mindenféleképp arra a nagyon is uralkodó és nagyon is meghatározó hangulatú zenére áll össze, ami a film legelején és a film legvégén szólal meg. Egy ismert dallamot feldolgozó zenei motívum, amely egyszerre romantikus egyszerre pedig ironikus hangzást kever. A film legelején egy városi környezetet, egy nagyvárosi környezetet látunk erre a zenére, amely tulajdonképpen egy diaporáma sor. A diaporáma, amely a 70-es, 80-as években nagy divat volt, olyan képek sorozataként működő zenére szerkesztett képfolyam volt, ahol többnyire áttűnésekkel, vagy egymásra fényképezésekkel hoztak létre laza vagy szorosabb szálon futó asszociációs történeteket. A film első részében a zenére egy nagyjából metrikus ritmusban összevágott áttűnésekkel kötött képsort látunk. A játékfilmes szakmában az áttűnésre a szakemberek azt a kifejezést használják, hogy lágyítja a történetet. Az áttűnésre mondják azt, hogyha valamit tulajdonképpen líraivá szeretnék tenni, lassítani szeretnék, használhatom, és a dramatikus szituációkat megkönnyítem evvel. Az első szakaszban egy ilyet, egy úgynevezett bevezetést látunk nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a nagyvárosi közeget mint helyszínteret mutassa be az alkotó, ahol a film középső szakaszában egy, ugyan egyszereplős, de nagyon is játékfilmi kis történetet tekintsünk meg. Ez az első rész ehhez kapcsolódik, ez tulajdonképpen a helyszín körüli világot meséli el nekünk. A középső rész semmilyen zenei póthatást nem használ. Hangokat igen, és ezek a hangok egyrészt egy narrációra, másrészt pedig belső térben történő mozgások hangjaira épülnek. A narráció manipulált, valószínűleg lassítást hoztak létre. Egy meglévő emberi hangot változtattak, torzítottak el. Ettől az egész picit Madách Imre Az ember tragédiája Úr hangjára is hasonlít, mert a sebességváltoztatással megmélyülő hang tekintélyt parancsoló szeretne lenni, vagy legalábbis ilyen hatással próbál dolgozni. A film középső részében viszont, ha elfogadjuk, hogy egy játékfilmes szituációt látunk, akkor az ott jelenlévő szereplőre a játékfilm szabályoknak kell érvényeseknek lenni. Azt kell elfogadnunk, hogy az ott látható személy függetlenül attól, hogy mi most keresünk-e valamilyen bizonyítványt erről, színészként van jelen, és mint olyan itt egy realisztikus helyzetben reális szituációkat kell megoldania, többnyire néma játékban, tehát a gesztusainak kell hitelesnek lennie. Ezek a gesztusok, ezek a mozgások és a hozzáválogatott mikro helyzetek, lásd – cigarettagyújtás, hűtőszekrény megtekintése, a spájzban lévő mozgások – mind mikro szituációk, de mint olyan, ebben a középső részben naturálisak, ugyanakkor ezeknek hiteleseknek kell lenniük. Többek között azért, mert a versszerű szövegmondás ellenpontjaként nagyon is drámainak kellene látnunk. Van is erre törekvés, tehát mindenféleképp a szereplő a színészi eszköztárában drámaian dolgozik, ugyanakkor sok olyan apróság van, mint például a cigaretta elszívása, vagy a papír tojástartók kidobálása, amelyek időnként túlságosan is teátrálisak. Ezek elsősorban a túljelzett mozgások, ezt az Estiklopédián érdemes megnézni. Főleg a némafilm világában voltak jelen, de arra a filmvilágra ez azért volt jellemző, ez nagyon fontos, mert nem tudták használni az emberi hangot és ezáltal mindent egy picit túl kellett hangsúlyozni. Itt a középső részben nagyon sokszor túlhangsúlyozottak az emberi drámához kapcsolódó gesztusok és ezzel az alkotó nem a drámai, fojtogató létezést hanem az elrajzoltságot éri el, miközben megjegyeznénk, hogy valószínűleg ez nem 100 százalékosan cél. Például a középső szakaszban egészen biztos, hogy nincs szándék öniróniára. Márpedig azok az elrajzolt motívumok, amelyek egyszerűen szakmai hiányosságokból is adódhatnak más eredményt hoznak létre, mint ami esetleg sejthető szándékként a filmmel kapcsolatban. Ehhez két megoldási képlet kívánkozik. Az egyik az, hogy igenis kell kellő öniróniával kell kezelni mindezt a középső szakaszban is, és magában az alkotási folyamatban erre van példa, hogy a készítők képesek erre, egészen pontosan az utolsó szakaszban, a zenei motívum visszatérésekor, amikor tulajdonképpen egy animációt látunk, nem is akármilyet. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, akkor pici időutazást tudnánk tenni, akkor akár a Monty Python bizonyos animációs rendszereiben találnánk hasonló figura bemozgatást. Mégis azt kell, hogy mondjuk, hogy az utolsó szakasza a filmnek az tulajdonképpen már csak egy ilyen kis zárójel. Természetesen sejthető a középső szakaszban a lakás elhagyása után, hogy valószínűleg valamilyen drámai cselekménynek kellene következnie. Énhozzám tulajdonképpen a film legeleje és a film vége áll közelebb elsősorban azért, mert a film vége például, tulajdonképpen gondolati játékokat jelez, a film eleje ugyanúgy pont a zene miatt finom iróniát mutat, amíg a film közepét kénytelen vagyok pont a megformálás módszere miatt nagyon is komolynak tekinteni és nagyon is komolyan venni, legalábbis mint alkotói szándékot. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy pont a játékfilmi, szakmai felkészültség miatt nem biztos, hogy ezt az eredményt hozza a középső rész. Kellene picit talán sztakkatósabb, egzaltátabb rendszert használni erre a belső szakaszra. Másrészt pedig az egész film történetiségében nem érzem igazából motiváltnak az élet eldobását, az életfájdalom megjelenését. Maga a vers szövege, maga a manipulált szöveg is tulajdonképpen csak a fájdalom fogalmát járja körül, a miértet nem. És miközben valahonnan valahova próbál tartani ez a történet, olyan, mint hogyha csak egy megkezdett film egy bizonyos szakaszát emelték volna ki, mert nem tudtak volna többet föltölteni ide, erre a rovatra. És igazából hiába van a filmnek befejezése és bekezdése, nem igazán érzem azt, hogy valahonnan kiemelkedne ez a történet, és valahova megnyugodna. Még egyszerűbben fogalmazva az a kérdésem, hogy minden érhető, az, hogy van világfájdalom, de az, hogy miért az igazából ebből a filmből nem derül ki. Ha idáig el tudunk jutni és esetleg ez elfogadható, akkor számomra az a kérdés, hogy vajon maga az alkotás a 26-os lecke ünnep kategóriája Pap Árpádtól a Közelednek az ünnepek az valamilyen napló, amely természetesen mindannyiunknak szól és egy felkiáltás, amely nagyon egyszerűen fogalmazva arról szól, hogy – igen, egyedül vagyok - csak ehhez egy nagyon míves formát a játékfilm formáját használom, és ez egy vallomás, egy önvallomás, tessék mi mindannyian, akik itt vagyunk az Estiskolán figyeljünk oda, hogy Pap Árpád egyedül van, vagy pedig ez egy összetettebb történet? Ha ez a második verzió érvényes, akkor vannak szakmai problémáim evvel a filmmel. Nem jut el valahova, nem építkezik, még egyszer mondom, hogy azért, mert nem segít nekem, hogy megértsem, hogy ennek a fiatalembernek - a szereplőről beszélek - mi a baja, azon túl, hogy egy budapesti albérletben ahol egy 1940-es évekbeli gáztűzhely van, ahol eldobja az üveget, de az üveg nem képes eltörni, mi a baj? Ehhez nem jutok közelebb és ezért nagyon nehéz erről véleményt mondani, nagyon nehéz igazából ebben segíteni. Azt látom, hogy baj van. Nem tudom megmondani, hogy mi a baj. Én az alkotásra mivel nagyon sokat dolgoztak három disznót tudok adni, de azt szeretném mondani, hogy attól mert filmalkotásról van szó ugyanúgy érvényes az, hogy nem csak a formának kell működnie, és nem csak annak kell működnie, hogy valamivel sokat dolgoztam, hanem az egésznek a gondolati rendszerét is egybe kell tudni tartani, hogy a néző számára megközelíthető legyen. (szőke) értékelés:

Azt csak mi tudjuk Árpival, hogy ennek a filmnek volt egy előzménye is, és én igazán örülök, hogy végülis ez a verzió került fel az oldalra. Azt kell mondjam, hogy egyre összeszedettebb az, amit Árpi mutat, én most arra ösztönözném, hogy az 1-2 perces megoldásból át lehet lépni a 4-5 percesbe, hiszen ebben a filmben is elhangzanak kulcsmondatok, amik nincsenek képileg kidolgozva. Hímnemű egyed vagyok, és erre a Földet látjuk még mindig forogni, miközben egy előző mondatnál nagyon jól megoldja, hogy gyors vágásokkal bead egy képkavalkádat, ezt nyugodtan meg lehetett volna tenni ebben az esetben is, ahogy például az a közlés, hogy pesti vagyok, de Budán bérelek lakást, a google map-on kószálva túl nyugalmas, semmitmondó marad képileg, miközben ez a történeti szál megérdemelne egy képi kifejtést is. Filozófiailag a pont fogalma és magunk pontként értelmezése nem mai találmány, de ha ezen a vonalon indulunk el, akkor ebbe beleférne az is, hogy ez a pont a világot valahogy érzékeli, hiszen ez a pont az, aki mesél nekünk, és ez a pontság érzés legerősebben most a google map használatával jelenik meg, miközben szerintem ezt Árpi meg tudná oldani filmes eszközökkel is. Az utolsó erkély jelenet kívánna valami folytatást, valami lezárást, ebből érezni azt, hogy van még ebben a filmben tartalék, amit az alkotó is tud, de valamiért nem fejezi be a dolgait, inkább újba kezd, szóval ott egyrészt a kamera szemsíkja az, ami ha változna, akkor erősíthetné ezt a ponszerűséget, másrészt amit még szeretnék mondani, hogy az rendben van, hogy a filmnek van eleje főcíme és vége főcíme, de a vége most sokkal hosszabb a kelleténél, egy 2 perces mozinál nem jó, ha a reklám elvesz belőle 10%-ot. Hogy miért adom meg rá az öt malacot? Mert a lázadós film mellett eddig ez a legösszeszedettebb Pap munka, jó az irány és ha elindul Árpi valóban befelé, magába, belülre, akkor fog eljönni az áttörés. (hegyi) értékelés:

Árpád egyik korábbi filmje jut eszembe, az Igazi lázadó film, nem tartalmában, hanem a kivitelezésben, végre egy olyan irányba mozdultunk el, aminél nem tornáztatjuk feleslegesen a nézőt, hanem az alkotó hagyja, hogy a néző elmerüljön az asszociációban, a versben, hagyja, hogy hatni tudjon az az egyszerűség, az a keresetlenség, ami jellemzője és ereje ennek a filmnek. Persze erős a Kex is, maga az előadás is, szóval jó a választás. Az nagy kár, hogy elmozdult a kamera, ha már pixilláció, és a sorvadás, a töpörödés a történet, de ilyen előfordul mással is, azért nem egy nap, amíg az uborka így megadja magát az enyészetnek. Azt javasolnám Árpinak, hogy figyeljen meg más növényeket, gyümölcsöket is, mert a savanyú uborkánál lehet, hogy van erősebb szimbólum is, ami vizuálisan jobban mutat, bár azt is el tudnám képzelni, hogy az uborka maszkulin formája mellé egy nőies, gömbölyded formát is használ, és akkor a párhuzam is elindulhat, szóval több irány is lehet, amit talán érdemes lenne kipróbálni, de ez most így nekem 4 malacos, szóval hajrá Árpi, ez a film a keresetlenségével lett erős, ez jó irány. (hegyi) értékelés:

"