Munkák | Page 2 | Látszótér

Szűrés

Lovasi ritmus
kompozíciós gyakorlat

Izgalmas, hogy a Jóska a fekete-fehér absztrakt ritmikájával játszik, és ebben olyan képi szimbólumokat is használ, mint pl. a kereszt, az ablakrések, a tetők ferdéi, amelyek behoznak egy historikus megközelítést is, az absztrakton túllépve is. Ugyanakkor egy monotípia nyelvezetet használ, ez nagyon jó, hogy egy ilyen leegyszerűsített formanyelv van jelen ezen a majdnem négyzetes képen. De érvényesnek tartom most is a fekete-fehér ritmusokra, az alsó és a felső háromszögek, amiből az alsó a torony csúcsából adódik, az ezt a jobboldali szakaszt priorizálja, hogy az elképzelt és a feltételezett horizont kérdése felvetődik. Ugyanis ha a horizont nem vízszintes, azaz a fényképezőgép jobbra billenése balra mégiscsak egy picit szintezne, akkor talán nem bukna ez a kép ennyire jobbra. Tehát ha esetleg szabadna javasolnom, a Jóskának, hogy a kép, a kamera, a szemsík beállítására próbáljon meg tüzetesebben, jobban figyelni, mert ezeket az arányokat ezzel rendbehozhatja. (szőke)
értékelés:

Emlék NYC-ből
A Metropolitan Museum of Art tetőteraszán egy kínai (azóta a nevét sajnos elfelejtettem) művész szabadtéri kiállításán készült kép

A kép egy látszólag dekomponált kép, ugyanakkor mégiscsak a kép két oldalára két nagyon fontos információ a kivágással elhelyeződik. Elsősorban én azt érzem problematikusnak ebben a fekete-fehér alkotásban – miközben nagyon szeretem a képet – hogy a kép előterében lévő kirándulókorlát, nyírottbokor-sövény, amely párhuzamosan halad, de egyáltalán a horizont ezzel a várossal kapcsolatban, ami a felhőkarcolók függőleges tengelyeiből érződik, buktatva van, maga a kompozíció balra bukik, ferde, sőt, a házak is ferdék. Ugyanakkor a kép bal alsó sarkában van elhelyezve a két modell, és a jobboldalon ellensúlyként egy ilyen szürreális szörnyeteg, krokodil, szintén ott van, ami húzná vissza a képet jobbra. De mivel formájában is bizonytalan, a tónusa miatt is, meg kiállnak belőle ilyen nem meghatározható formák, talán villa vagy kések, de foltértékében nem az a világos felület van ott jelen, mint a bal alsó sarokban ezekkel a fehéres-csontszínű pólókkal, nem rántja a képet vissza semmi. Mivel a tengelyek és az előtérben ez a korlát, és minden, ami a horizonttal kapcsolatos és a házaspár gesztusa, balra kitekintése is balra húzza a képet – ez a kép folyamatosan balra süllyed. Azt el tudom fogadni, hogy azt szeretné az alkotó elérni, hogy a néző attól legyen feszült, hogy ezt a képet balra buktatom – de ezt a döntést nem érzem határozottnak, inkább úgy tűnik, hogy éppen két állomás között áll ez a new yorki metrószerelvény, és már elhagyta az egyik állomást, de még nem ért oda a másikra. Ez pedig szerintem a döntés bizonytalansága miatt van; meglátok egy élményt, egy szituációt, és hamarabb kattintok, minthogy ez az egész sűrűsödne bennem. A képen két fontos szereplő van, a házaspár és a szörny. A kettejük viszonya a kép fő motívuma. Egyik irány, hogy az ember szempontjából nézem a szörnyet és ahhoz arányítok, a másik, hogy a szörny ül rá a képre és tornyosul a történetre, de itt most ebben is a két irány között állunk félúton, a szörny nem elég nagy, hogy tornyosuljon, a házaspár nem elég nagy, hogy humorossá tegye a szörnyet, tehát ebben is dönteni kell a kép készítésekor, hogy mi az, ami számomra alkotóként ebben a helyzetben fontos. (szőke)
értékelés:

Mielőtt megkérdeznétek: az Afsluitdijk Hollandiában a tengert és az IJselmmer nevű nagy tavukat elválasztó 26 km-es nyílegyenes gát, amelyen az autópályán kívül csak egy bicikliút van.

Fekvő formátumú kép, land-art volt az a stílus, amiben ez nagy divat volt, meg a japánoknál volt a tájkép ilyenfajta értelmezése, a japán kertépítészetben a víznek és a köveknek nagyon nagy szerepe van, nagyon szépen, jó ritmusban van osztva a kép, és talán annyi megjegyzés, hogy a kép alsó szakaszánál, ahol ezek a fehéres kövek véget érnek, ott valahol vágni kellene a képet, tehát ez az egészen világosszürke tónus az igazából erre a harmadik osztatra nincs szükség, mert tökéletesen működik az a tagolás, hogy az ég 1/5-öd, a víz vagy tenger 3/5-öd, és az az 1/6-nyi, 1/7-nyi rész... nem vagyok jó matekból na, csak most ez a köves rész ugyanannyi, mint az ég, holott nem kellene ugyanannyinak lennie. Meg ha struktúrájában nézzük meg, akkor nagyon szép az, ahogyan a nagyon sötétszürkéből elkezdenek ezek a fehérek kicsillanni, és most ez úgy visszasüllyed ebbe a szürkésbe – és ezt a visszasüllyedést nem kellene engedni. Egyébként meg három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kapcsolat

Egy átlós kompozíciót látunk, amiben a fényekkel próbálja az alkotó érzékeltetni azokat a formai kapcsolódásokat, ami a kép üzenete, a fő irány, és amit a cím is sugall, hogy kapcsolat. Ugye látunk két darab biciklistát, és az egyik a másik árnyékában halad, és ez az árnyék az, ami kiemeli a kép alsó részén, hozzánk közelebb eső biciklikereket, míg a másik kerékpáros az maga az árnyék felső részén helyezkedik el. Az talán még segített volna a kép elkészülésében, ha egy kicsit kevésbé szűkre van komponálva, tehát többet kapunk akár a felső, akár az alsó kerékpárosból, merthogy így a fő hangsúly az árnyékon van, de az is el van vágva, miközben a képi értelmezést segítené, ha többet kapnánk a többi formából is. Tehát szerintem ha ez egy vágott verzió, akkor az eredetit, a nyers változatot jó lenne megnézni, ha meg nem, és adódik egy hasonló szituáció, akkor próbálja meg a Jóska, sőt még azt is, hogy mi van akkor, ha egy kicsit lejjebb kerül a kamera, és nem ennyire fentről exponálódik a történet. Úgy a két kerékpáros között méretkülönbség is fellépne, ami a perspektívát, azon keresztül a haladást, a haladást irányára jobban tudna utalni. De maga a meglátás, a fények, a formák nagyon szépek, én azt mondom, hogy két disznó megvan rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

382
kilométert kellett biciklivel lenyomni ahhoz, hogy ideérjünk. Egy Nemo nevű tankhajónak álcázott épület tetején csörgedező (mű)patak partja, simogató esti nap, s alattam a város 'a piszkos mélybe vész'.

Azért azt előrebocsátom, hogy nem volt célzatosság abban, hogy ez a két kép egymás mögé került, ez csak a véletlen játéka. Nekem ahogy most elolvastam a hozzáfűzött szöveget még az jutott eszembe, hogy akár a 382-es szoba lakója is lehet a szállodából. Azt értem, hogy a Jóska szereti a fekete-fehér kompozíciókat, de nem vagyok benne 100 %-ig biztos, hogy ez itt most indokolt. Ugye nagyon szépek, egységesek így a szürkék-fehérek, főleg ezzel a balatoni képeslapokon sokszor ábrázolt csillogással, ugye ez a műpatak ez egy szivattyúval megoldott történet, ahol ebben a wellness központokban gyalogolni szoktam, és kis kavicsok vannak benne. Alapvetően a nyárnál és a talpnál is egy jó, elfogadható történet, bár valamit én nem tudom miért, de igazítanék a képen, nekem jólesne talán, ha a lábból valamivel többet lehetne látni, vannak más próbálkozások is, hiszen sokan foglalkoznak ezzel a kérdéssel, lehet, hogy jót tenne ebben az épített környezetben, ha az emberi test még jobban látszana, még nagyobb biztonságot adna nekünk, nézőknek, hogy igen, ez itt van, azt sejtem azért ezzel a keresztbetett lábbal, hogy azért ennek van oka, hogy egy diszkréciója, hogy magából a lábból térd felé miért nem látunk többet, de ez csak egy sejtés. Önmagában a kép elfogadható, és nem tudom megindokolni jobban, hogy miért, de a kép korrekt. Így is és úgy is lehet érteni, van egy távolságtartása, egy szégyellősége, hogy hova tettem a lábamat, hiszen ott van egy víz, ami szinte kívánja, hogy akcióba kerüljünk vele, hozzáérjünk, és ez a víz megfagyottan szinte, mint egy befagyott tó - ez a rövid expozíció miatt is van - csak ott áll, de ha nem akarok belelépni, akkor is ha kicsit előrébb viszed ezt a széket, amin ülsz, és a háttere ennek a dolognak még inkább a víz felé van, nem vág bele a sarkadba a part, ha a két láb nem így kerül egymásra, hanem fordítva, tehát amit András is mondott, hogy a távolságtartás nem tesz jót a képnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ágy
Tegnap vendégségben voltam.

Egy technikai megfigyeléssel kezdjük a kép elemzését, hogy olyan éles, mint hogyha analógra lenne fényképezve. Ezt én már akartam más alkalommal is kérdezni a Jóskától, hogy vajon ez annak köszönhető, hogy ennyire élesre komponál maga a gépe, vagy pedig ez egy utólagos technikai beavatkozás. Már szinte a határán van annak, hogy túl karctű éles, amikor ettől az élességtől a tér kétdimenzióssá válik, kivasalódik. Ez lehet szándékolt, ennél a képnél például nagyon jó, de ezt megfigyeltem már más képénél is, hogy nagyon élesek a határvonalak és ez nem biztos, hogy természetes - ez nem csak Jóskánál látható dolog, ebből is gondoljuk, hogy a digitális utómunkánál lehet valami módosítás. Tetszik, hogy egy üvegfalon látunk be, ez az üvegfal egy középosztattal elmetszi a képet és ilyen nagyon délelőtti, nagyon amerikaias hangulatú, nagyon szállodaszerű, az 1970-es években a Life magazinban voltak ilyen képek, ezt a stílust hozza a kép a fekete-fehérrel is. Ennek van egy jó íze, úgy gondolom, hogy az ágyra konzekvensen használja ezt a stílust. Jóska most azt a trükköt használta ki, hogy ez egy csiszolt üveg, ami a csiszolásnak köszönhetően egy optikai fénytörést okoz, ezért tűnik úgy, mint hogyha ki lenne radírozva a vállánál, és csak lebeg ez a kar ott a térben. Attól, hogy az egyik karja tartja a fényképezőgépet, annak a karnak lehet egy szerepet adni, a fél könyöknek is, a másik kéznek is, sőt a lábnak is. Tovább lehet gondolni ezt a játékot, hogy ezek a végtagok így lógnak a levegőben, mert most a kar a korlát miatt eléggé kevéssé érvényesül. Ha felemeli a karját, lehet, hogy az egy még érdekesebb gesztust hoz létre. (szőke)
értékelés:

Tánc
Hmm, hol kezdjem? Tudom, hogy ez egy színházi fotó, ami mint kategória nincs is, de talán a mozgásba is befér, bár mozgást elmosódottsággal ábrázolni már-már nem illik, de hát most van Veszprémben a sokadik táncfesztivál (ez a kép is ott készült hajdanán, kis város, kis kultúra, filmklub is csak egy-kettő van) de aki erre jár nézzen be mert érdemes. 05.20-05.24.

Ha elolvassa az ember a hozzáfűzött szöveget, az egy segítség, hiszen Jóska az életteréhez közeli helyszínt ír le; viszont a kép szempontjából rögtön látszik, hogy ez egy színházi fotó. Ritkán látunk ilyen fényeket; itt valószínűleg a színpad fölött egy szpotlámpa van elhelyezve, ahol a táncosokat, talán kettőt, és hosszabb expozícióval, vagy négyet, de nyilván a kevés fény miatt elmosódottak az alakok. Nagyon jó a ritmusa. Klasszikus értelemben mint fotót nem is tudnám igazából semmilyen módon megkritizálni; jó a ritmus elhelyezése, éppen annyira követhető rajta az emberi alak bizonyos testrészeinek az azonosítható formája, mint amennyire a fények, a drapériák, az elmosódott világos és sötét felületek kapcsolódnak egymáshoz. Az estiskola szempontjából még azt is el tudom képzelni, hogy azért kapunk Kepes Józsitól a mozgás kategóriára egy táncszínházi élményt, mert ő ezzel világgal, ezzel a fajta fényrendszerrel, varázslattal közeli kapcsolatban van. Emiatt talán csak annyi a problémám, hogy ez a kép így most oly módon jelenik meg, ahogyan többezernyi mozgásszínházi fotót, képet láttunk már, Eiferttől kezdve nem tudom, nagy neveket is mondhatnánk, tehát bárhol megférne ez a kép, mint táncszínházi fotó, de akkor az vetődik fel bennem, hogy hol van ebben a képben Kepes József. Mitől az övé ez a kép?
A kérdés jogos, mondja Hegyi, ugyanakkor az a része, hogy akár Eifert nevével fémjelzett fotókhoz képest én látok egy lényeges különbséget, azt, hogy ez nem akar táncszínházi fotó lenni. Ugyanis én azt érzem, hogy a fotósnak nem az volt a célja, hogy korrektül bemutassa egy tánc jellemző lépéseit, vagy egy jellemző gesztust, azaz nem ismerhető fel, hogy éppen milyen darabból milyen jelenetet látunk, és nem a hosszú expozíció miatti bemozdulás miatt nem, hanem azért, mert szerintem univerzálisabb maga az a mozdulat, az a robbanás a képen.
Akkor fogadnám ezt el, válaszolja Szőke, ha... most vegyél a kezedbe egy papírt és takarjál bele a képbe, amíg a színpadi fehér csíkig érsz, a baloldali nőnek a talpa éppen benne legyen. Mit látunk most? Abban a pillanatban ez egy őrületesen izgalmas ügy. Mert elvettük belőle a színházat, a kapaszkodót. Ez van a kék szobában. Azért furcsa az a szoba, mert az egy színház, és azért színház, mert a szabadkémény fényforrása fent van. Csak ha ez az egész történet a kék szobában van (próbálkoztunk is ilyennel), akkor nem keressük benne a táncszínházat, mert a miénk. És ha ezt a csíkot elveszed erről a képről, akkor ez bárhol lehetne egy ilyen furcsa fényben, látjuk a Muybridge (lásd Estiklopédia) mozgásanatómiáját. És akkor meglenne a három disznó, így két disznó. Vagy három disznó, amennyiben ezt az utolsó véleményt elfogadja, és megpróbál csinálni otthon egy ugyanilyen verziót ebből. (szőke-hegyi)
értékelés: