Azt elmondom most, rögtön az elején, hogy ez a kép Zsu döntése alapján a szorgalmiba került, de én önhatalmúlag átemeltem, mint lecke. Mégpedig azért, mert egy portré leckénél fontos, hogy tudjunk beszélgetni a portréról, még akkor is, hogyha az alkotó szándéka szerint ez esetleg csak egy szorgalmi mennyiséget ér. És én se pro se kontra nem ezen szeretnék vitatkozni, hanem szeretném kihasználni az alkalmat, hogy mesélhessek erről a képről, mégpedig azért, mert a szorgalminál abban állapodtunk meg, hogy szorgalmi képeket nem elemzünk. A portré alanya szemmel láthatóan valami előadói helyzetben van, tehát valamilyen színpadi helyzetben, erre utal az öltözet is, erre utalnak a gesztusok és erre utal egyértelműen a mikrofon. Mint minden ilyen helyzet karikírozott, túlrajzolt egy picit, és ennek egyetlenegy oka van, hogy van egy bizonyos méretű nézőtér, és ezt a nézőteret be kell tudni sugározni. Tehát magyarán, az első sorban ülőknek hasonló élményt kell tudni nyújtani, mint az utolsó sorban ülőknek, mert nagyjából ugyanannyit fizettek a jegyükért, ezért minden gesztus egy picit nagyítva van, minden gesztus egy picit erősített. A kéztartás is, a cigarettához kell még egy szipka is, bár én azt nem látom, hogy ez a cigaretta meg lenne gyújtva, de még lehet, hogy erre is sor kerül, és maga a ruha is meg az a fajta megjelenési forma, ahogy az előadó magát aposztrofálja. Én nem tudom, hogy ez egy önálló est lehetett vagy valamilyen színdarabból kimetszett rész, vagy valami musical, ez ebből a helyzetből nem derül ki, de mégiscsak azt mondom, hogy maga a kép az izgalmas. Hogy a kép címe mire akar utalni, abban most nem vagyok 100 %-ig biztos, erre valamennyi magyarázatot talán Zsu fog adni, de mint színpadi fotó ez a kép számomra megáll a lábán. Bár ábrázolásra került minden fontos manifesztum, tehát a fülbevalóföldgömbök, a hajpánt, a mikrofon, a cigaretta, a kesztyű, minden, ami ehhez fontos és hozzátartozik, mégis, talán hogyha egy lépésnyivel megpróbálunk a modell elé kerülni, akkor kiküszöbölhetjük azt, hogy most ezek a nézők – kopasz bácsi, meg a hajas kislány – ne legyenek ennyire határozottak. A másik megoldás, hogy ha mélységélességben egy kicsit szűkebbre komponálunk, akkor ezek a formák elmosódottabban jelentkeznek. A másik ellentmondás számomra az, hogy mintha a néni nem tudná eldönteni, hogy énekelni vagy cigarettázni akar, mondjuk, ha egy fagyit képzelünk el, hogy nyalni akar a fagyiból vagy szívni a cigiből. Ilyen van egyébként az ember életében, tehát ezt is el tudom fogadni, hogy az ember zavarban van és akkor hirtelen fagyi evés közben rágyújt, de most ez a két gesztus egymásnak ellentmond. Ha egy tized másodpercet várunk, akkor eldől a helyzet, tehát akkor meglátjuk azt, hogy egy kicsit odébb emeli ezt a cigarettát, és a mikrofont emeli közelebb, avagy kér valakitől tüzet és akkor meggyújtják azt a cigit, és lejjebb engedi a mikrofont. Szóval most ennek a kettőnek a határán van ez a kép, de én kedvelem ezt a képet és kettő csillagot megadok rá. Azért kettőt, mert ez a mélységélesség dolog akármennyire bagatellnek tűnik, de fontos. Tehát most ott van egy rendezetlenség a mikrofon körül. Erre, mint portré azért érdemes odafigyelni. És a személyesség abba is megnyilvánulhat, hogy valahogy felhívjuk magunkra a figyelmet, leejtjük a táskánkat, tüsszentünk egyet vagy a fene tudja. Tehát erre azért meg lehet találni a módot, hogy ez a hölgy ránk nézzen egy pillantással, tehát amikor ezt a hanghatást keltjük, akkor készülünk persze az expozícióra is, és exponálunk. Aztán utána lehet, hogy futni kell a teremből, sok minden történhet, de egy fotóért érdemes kockáztatni. (hegyi)
értékelés:

Azért nem égnek, mert gyűjtöm őket és nem elégetem.

Nagyon-nagyon tetszik ez a kép és én nagyon sokat nem is tudok, nem is akarok róla mesélni, mert ez a kép mindent elmond. Tehát a meseszerűségét ezt a fajta történetet én nem kívánom tovább bogozni. El lehetne itt indulni azon az úton, hogy lehetne egy Greenpeace-es fotó is az olajszennyezettségben megszenvedett kismadárkával, egész innen el lehetne jutni, hogy ez egy gyermekmese a kiskacsáról, aki fürdik a tóban, és az anyjához készül Lengyelországba. Szóval sok irány van, ami mint történet elindulhat, és ezzel párhuzamos, hogy nagyon-nagyon szép az a kicsit fáradt színvilág, amiben ez a kép megjelenik. Nagyon jó az az időpont kiválasztás, amit a Zsu itt most megtesz, hogy ebben a szinte naplementei helyzetben vagy naplemente utáni helyzetben exponál. Azt nem tudom, hogy mi az a két vízszintes csík ott a háttérben, az egy picit ott, hogy belelóg a madárkába, annyira nem szerencsés. Ott egy kicsit valaminek rendezettebbnek kéne lenni. Lehet, hogyha cöcögök ennek a madárnak vagy valahogy fütyülök neki, hogy jöjjön már egy kicsit bejjebb, akkor talán exponálható lett volna ez a kép anélkül, hogy a farkával összegabalyodjon ez a két vonal, de azt kell mondjam, hogy ez megint a szőrösszívű Hegyi meglátása. Ez a kép így van rendben, ahogy van. Úgyhogy három csillag, és nagyon köszönöm, és abszolút hordozza azt, amit a csendről én gondolok, arról a belső csendről, ami ebben a képben megjelenik. (hegyi)
értékelés:

Ezt a két képet Zsu tulajdonképpen egy képpárnak küldte, csak technikailag az Estiskolán úgy, hogy mindegyiknek külön címe lehessen a fejlécsorban is, nem tudjuk másképp megoldani, mint így. Én most ezt a két képet együtt megpróbálom értelmezni.
   A helyzet a következő. Itt két nonfiguratív képet látunk és a cím persze próbál segíteni, hogy üvegtörmelék és én megpróbálom ezt el is hinni, hogy ez itt az, az első képen. Azt kell mondjam, hogy ezzel a képpel az a problémám, hogy ilyet elő lehet állítani egy photoshop trükkel is. Van ilyen stílus az effektek között, hogy pointilista stílus, és ha ezt bekapcsolom, akkor tulajdonképpen, ha jól megválasztom a beállítást, bármilyen képből hasonló dolgot tudok létrehozni. Most nekem ebből a képből nem derül ki, hogy ez mi akar lenni. Márpedig ha azt vesszük, hogy a fotográfia azért mégiscsak egy figurális történet, még akkor is, hogyha fotogramot készítünk vagy akkor is, ha makro fotográfiát, azért az nem árt, hogyha valamilyen kompozíciós helyzet vagy történet létrejön. Főképpen akkor, hogyha megfigyeljük a kép átlós irányban egy tónusérték átmenetet próbál mutatni, tehát hogy a képnek a bal felső sarka és a jobb alsó sarka tónusban egy –tól –ig értéket fog át, tehát még azt sem mondhatjuk, hogy 100%-ig homogén ez a terület. Nagyon emlékeztet egyébként az ausztrál őslakosok, az aboriginalok festészetére, de hát ott az a fő rendező elv, hogy a színeknek van jelentése. Tehát ők ezt úgy érik el, hogy egy kis fadarabnak a végét mártogatják festékbe és ezzel helyezik el a felületen ezeket a kis pöttyöket és náluk meghatározott az, hogy milyen színeket használnak, tehát miért a barna, miért a bordó, miért a fehér, miért a sárga. Ezeknek úgymond spirituális értelme van. Minden benne van ebben a pár színben és ők ezt egyfajta révületben festik meg. A másik irány, amit tudnék mondani Jackson Pollock művészete, akinél egy kívülálló számára mondjuk az mondható, hogy összefröcsköli a vásznat. Igen ám, csak annál a helyzetnél, mielőtt ez megtörténne, hogy akcióba kezd és elkezdi ezeket a festékeket felvinni a vászonra, azelőtt nagyjából elgondolkodik azon, hogy milyen érzelmi helyzeteket próbál meg ábrázolni. Tehát ott azért nem az történik, hogy felrúgtam a festékes vödröt, aztán majd csak lesz belőle valami. Nem könnyű ezt a fajta ábrázolásmódot jól megragadni, mert itt ténylegesen annak van nagy szerepe, hogy az ember egyfajta extatikus állapotba kerül és ez ad ennek egy dinamikát és aztán, többé-kevésbé, sikerül átvinni az alkotásra és így a nézőre is. Ennél a képnél, maradok a felsőnél, ha ez valami valós helyzetnek a leképezése, akkor azt valahogy érzékeltetni kell. Sajnos az a helyzet, hogy ma már a digitális technikával minden megtehető, és ebből kifolyólag a hitelessége kisebb, mint analóg technikának. Az analóg technikánál ott volt az a lehetőség, hogy egy ilyen képi ábrázolásnál rajta hagyod a perforációt, ha polaroiddal csinálod, akkor rajta hagyod a kép szélén lévő ragasztócsíkokat, szóval több féle megoldás létezett arra, hogy hogyan lehet ezt úgymond egyedivé tenni, és igazolni azt, hogy az ott történt, azt történt és hogy ez fotográfia. A digitális technikánál ez nem áll rendelkezésünkre, ráapplikálhat az ember egy perforációt. És akkor mi van? Semmi. Úgyhogy igazándiból ez a vonal nehéz és nehezen követhető. Én azt mondom, hogy itt megint az a helyzet, hogy az alap az a csendélet. Én öreg szakállas bácsiként mondogatom itt nektek, hogy csendélet, csendélet, csendélet. Remélem, hogy egyszer elkezditek ezt úgymond meghallani, merthogy a csendélet az, amivel rá fogjátok tudni magatokat vezetni arra az útra, hogy mitől fog egy ilyen történet bemozdulni, elindulni, mitől mesélődik el a nézőnek. Az, hogy ez a fotográfia milyen valós helyzetből indul ki, mondjuk vegyük azt, hogy ez egy üvegtörmelék, akkor valószínű vagy színes fény volt ott a környezetben, vagy maga az üveg volt színes, de a lényeg az, hogy ez most ebből a képből nem igazolható és nem derül ki. Mondjuk azt, hogy próbáljon már a Hegyi elvonatkoztatni ettől és ne kérje számon a realitást a fotográfiától, hiszen a fotográfia önmagában csak a realitás leképezése, nem maga a realitás, már csak a kétdimenziós transzpozíció miatt sem. Oké. Akkor meg azt mondom, hogy ha itt van ez a kép, és most elvonatkozatok attól, hogy milyen technikával állította elő Zsu, akkor ennél a képnél az a helyzet, hogy kompozícióban, színdinamikában vagy formában, formai elrendezésben, valamiben létre kell jönnie valami olyan egyedi „szignónak”, amitől ez a kép nem megismételhetően Bobák Zsu képe lesz. Én ezt most nem veszem itt észre. A következő képnél nem tudom, hogy lekapcsolták a villanyt, ránk esteledett, tehát a fotografálásnál történt változás, vagy pedig technikai döntés már az expozíciónál, amikor azt mondja az ember, hogy átállítom a blendét, átállítom a zársebességet, mindegy, de a lényeg az, hogy lényegesen kevesebb információt akarok a képen hagyni, vagy a laborban döntöttem úgy, hogy én ennek a képnek elkészítem egy variációját is. Ez most ebből a képből nem kideríthető. Annyira minimális információ van ezen a képen, hogy azt kell mondjam, hogy a csillagok és fényképezése nem egy túl nagy befektetés. Ki lehet feküdni a kertbe és lefotózni a csillagos eget. Ha csak a csillagos eget lefotóztam, akkor annak maximum tudományos szinten lehet dokumentatív értéke, de fotográfiai értéke nehezen befogható, érvényesíthető. Úgyhogy én azt mondom, hogy ezzel a képpel én nem tudok mit kezdeni. Zárójelbe teszem ezt a két képet úgy, hogy én várnám a Zsutól egyébként, hogy induljon ez az első leckétől. Nem kell nagy lépéseket tenni, időnk, mint a tenger és kezdjünk el párbeszédet folytatni a leckéken keresztül, úgy hogy első lecke portré arc nélkül, második lecke önportré, harmadik lecke egész alakos portré , nem sorolom fel az összes leckét. Tehát hogy kezdjünk el építkezni és utána benne magában fognak ezek a kérdések és döntések letisztulni, de ehhez kell az a fajta szorgalom és kitartás, hogy az ember nekiüljön újból egy ilyen feladatnak vagy egy ilyen helyzetnek, ami a fotográfia. (hegyi)

A riport házifeladatban klassz a választás, meglepő a szereplőd megtalálása és tényleg jó lenne a történetet megismerni az állattal kapcsolatban. A trilógikus szerkezet is segít, mert így könnyű bevezetni, mesélni, befejezni. Sajnos nem ez történik, jók a macska helyzetrajzai, de a környezet ráül, belóg, tónusában összemos. Pedig megérte volna rendezni, beavatkozni! Most a három kép külön áll, nem szervül és nem építkezik történetté. Ha nézem ugyanott maradok befogadóként, ahonnan indultam: Látok egy furcsa állatot és nem tudom meg, ki Torcello. Ismétlés. (szőke)