Munkák | Page 25 | Látszótér

Szűrés

Azt gondoltam eső esik...

Úgy gondoltam én is csinálom. Rögzítem emigrációm 365 napját. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Néhol szomorkás, néha vidám. Kicsit keserű kicsit édes.

Gabriella és Gyula egy kis pataknál mondják el újévi jókívánságaikat Nagy Zoltán A., alias NyöZö szilveszteri blokkjának hatására. Büfé!

Köszönjük a köszöntést és a megemlékezést rólunk! Maga az üzenet kedves és szerethető. A film megoldása részben ironikus, részben a fókuszt, mintha egy picit elvesztettük volna. Olyan, mintha a film közepén kezdenénk, és az eleje kerülne a végére, tehát, valamiért a főszereplőt, Gyulát, a film végén hozod képbe, ami lehetne akár egy meglepetés is, de hát, nem a meglepetés volt talán a cél. Nem nagyon értem, hogy ő miért szorult a film végére, tehát, hogy mi az a rendezői koncepció, ami miatt ez így történik. A képek szépek, és magával a gondolatisággal is tökéletesen egyetértek, de valahogy ez nekem most nem áll össze egy szerkezetté. Kicsit kusza a narráció is, talán lehet, hogy érdemes lett volna Gyulát a narrációba is hamarabb behozni, és ha már egy közös üzenetről beszélünk, akkor azt a kamerát miért nem fordítottad magad felé? A te üzeneted miért csak hangban van meg? Ennyi amit hozzá tudok tenni, ez így, egy 3 csillagos megoldás. (hegyi) értékelés:

Időzítővel vagy anélkül?

Bartos Ágnes Időzítővel című fotográfiájára reflektálva. Ezen a fotón is szépen megfigyelhetők Ágnes és Bandi elmosódott vonalai, csak nekem halvány fogalmam sincs, miért lett ilyen.

Ágnesék elindítottak egy vonalat ebben a Hiba leckében, külön Gabriellának is nagyjából ugyanazokat a dolgokat mondom el, mint az előző képeknél, hogy a hiba akkor érdekes, ha esztétikailag pluszt ad hozzá az egyébként is rendben lévő kompozícióhoz. Ez egy rendbe hozható kép egyébként akkor, ha a kép fölső részéből a fölösleget, azt a nagyjából egy ujjnyit, és a kép jobb oldalából is másfél ujjnyit levágjuk, így feszesebbre hozzuk. Nem a teljes képkocka az, ami érdekes ebben a képben. Ami érdekes ebben a képben az Gyulánál történik, ahogy rajta átvonul a csíkozódás: Gyula és Ágnes között történik meg a csoda, Bandi már csak kísérő figurája ennek az egésznek. Ez egy alkalmas kép lenne akkor, ha feszes lenne a kompozíció. Ezen érdemes lenne elgondolkozni, hogy nem minden úgy jó, ahogy azt megtaláljuk. Ez most ebben a formában egy csillag, ha átgondolod ezt az egészet, és elvégzed a módosításokat, akkor ez lehet, hogy többet is érhet. (hegyi)
értékelés:

Csinálj képet rólam a mólón!

Nos, hát elsőre nem sikerült, de Gabri nem adja fel, ha nem hagyják neki. Köszi.

Hát igen, az előzőből lemaradt és csak az utolsó képet kaptuk meg. Itt azért nagyon érdekesen látszódik egy szituáció. Aki fotózik, belülről ismeri a képeket, de itt most egy megfigyelői státuszból látunk egy lenyomatot, hogy tulajdonképpen milyen furcsán is nézünk ki mi, amikor belelkesülünk, és „Mindent a képért!” felkiáltással, akár életünk kockáztatásával is elmegyünk egy ilyen helyre, és rögzítjük a képet. Van ebben egy nagy adag humor. Komikus az egész, ahogy a modell hölgy, ebben a nagyon érdekes ruhában és kalapban, fürdőzik a napban, miközben mi ennek az egésznek a szürrealitását is látjuk, hogy ezek között a vasoszlopok között mindez hogy szerepel. Nyilván ezek azokon a képeken, amik ők készítenek, nem lesznek rajta, a teleobjektív valószínű, hogy a portréra fog koncentrálni csak. Mégis a megfigyelő státusz az, ami ennek az egésznek a ritmusát meghozza. Hogy milyen lehetett az a kép, amit ő készítettek, nem tudom, ebből a képsorból nem lehet megítélni. Egyébként azt mondom, hogy az egy következő lépcső lehetne, hogy akár záró képként Gabriella is elmegy erre a mólóra, és már modell nélkül nagyjából megmutatja, hogy ők mit is láthattak ebben az egészben. Ott meg a modell hiánya lenne az, ami érdekes lenne, és ezt az egészet ritmusában összerántaná. Most én ezt egy kicsit hiányolom a képsorból, hogy nincs ez az egész levezetve. De a megfigyelés nagyon rendben van, nagyon jók ezek a gesztusok, és nagyon jó, amit látunk, hogy instruálja a modellt. Szóval én azt gondolom, hogy ez mindenféleképp jó és humoros képsor. Megadom a három csillagot azzal a javaslattal, hogy legközelebb azon is el kell gondolkodni, hogy hogyan zárok le egy ilyen történetet, ne maradjanak ezek az ajtók nyitva. (hegyi)
értékelés:

Csinálj képet rólam a mólón!

A kukkolás csúnya dolog, és pironkodok is miatta, de nagyon kedvelem ezt a két lányt. Akkor ott voltak és fényképeztek, de vajon hol lehetnek és mit csinálhatnak most?

Brúnó gondosan elkészített B terve, ami egy olyan ábécé szerint B, ami bével kezdődik.

A kommentekből az tudható, hogy Gabriella ezt a sorozatot nem leckébe küldte, hanem szorgalmiba, és én voltam az a galád, aki mégis a Gyermekkor leckébe ezt besorolta, mégpedig a következő miatt: nagyon is jellemző a gyermekkorra az a fajta fantázia világ, aminek a megszületésével itt találkozunk. Nagyon izgalmas felnőtt fejjel azokat az asszociációs rendeket megpróbálni követni, amit a gyermekek létrehoznak. Az is látszik, hogy a kép szereplője, Brúnó nagyon is komolyan gondolja ezt, és az ő számára nagyon mély és fontos jelentéssel bírnak ezek az ábrák, melyek ahogy látom, olyan jelképeket, jelzéseket hordoznak, amik akár valami archetipikus szimbólumrendszerben mozognak. A kreációnak, a gyermek világának az felépülésének mintapéldája ez a sorozat. Tessék megnézni a harmadik képet, hogy annyira belemerül Brúnó ebbe a játékba, hogy fekszik a szőnyegen, és tényleg centiméterekre van a tárgytól. Nem is az egészet látja át, hanem a rajz mikromozgásait, miközben az ő fejében ez az egész dolog már összeállt. Ez az üzenet azért fontos, mert valami hasonló dolog a fényképezés is, hogy az már csak egy kivetülés, hogy ez az exponáláskor megtörténik, de az ember fejében ezek a dolgok korábban megszületnek. Ha az alkotási folyamatot tudnám saját magam jellemezi, főleg az ilyen fényképezési módot, ami nem egy dokumentarista fényképezés, akkor azt mondanám, hogy hasonlatos a gyermeki ábrázoláshoz, a gyermek alkotásához. Én ezért örülök ennek a képsornak, nekem ebben benne van minden. Saját magamat is látom, nekem a szőnyegek nagyon fontosak voltak, és nagyon jókat üzentek, nagyon szerettem rajtuk, de velük is játszani, a szőnyeg nem csak egy felület volt, hanem maga a mese. Három csillagot megadom, de ami a leckemegoldást illeti: ha majd Gabriella a saját gyerekkoráról mesél nekünk, akkor az a megoldás is lehet erre a leckére, ez a további irány. Gabriella, nyugodtan tessék dolgozni a fényképezés eszközével is. (hegyi)
értékelés:

Heinrich Heine : Kisasszony állt a parton / Das Fräulein stand am Meere előadók: Dr. Uli Otto és Polgárfi Gabriella

Ez egy film Gabriellától, és azért örülök ennek, mert, azon kívül, hogy egy olyan ünnepre emlékeztet minket, amit nagyon örülnék, ha többen jegyeznének, de mégis, ezen az ünnepen kívül az ebben a filmben a jó, hogy a két ember kapcsolatáról is mesél. Tanár és tanítványa kapcsolata, barátság, ráadásul, mivel idegen nyelven hangzik el a vers, jól látható, hogy egy tantermi helyzetben, tehát anélkül, hogy sokat kutakodnánk is, tudható azt, hogy ez egy idegen nyelvi környezet: a ruhákból, a tanterem berendezéséből is ez kikövetkeztethető. Nekem ez a film sokkal inkább beszél az újrakezdésről még, mint csak arról, hogy van egy ünnep, és olvassunk verseket. Gabriella a maga küzdelmeiből felvillant valamit. Ha ez az eszköz rendelkezésére áll Gabriellának, akkor próbálja meg azt, hogy mi van akkor, ha ő ezzel elkezd naplót írni, és naplóírás-szerűen elkezdi a leckéket megoldani. Ez igényli a direktori szemléletet is, de a néző számára lenne izgalmas, hogy kapjunk abból valamit, hogy mi is zajlik a kis vegykonyhában Gabriellánál, mi történik körülötte, hogyan történnek ezek a dolgok. Én ezt egy javaslatnak gondolom, meglátjuk, hogy Gabriella mit szól hozzá. (hegyi) értékelés:

vörösiszap-Neszmély

Csak azért, mert itt is van egy ilyen...

Mindig azt szoktam mondani, hogy egy kép nem kép, egy kép nem riport. Ezt most én se tudtam volna hova máshová betenni, mint a riportba, és örülök neki, hogy Gabriella reagál azokra a történetekre, amik itt minket hosszú idő óta nyomasztanak és rettegésben tartanak. Másrészt azt hiszem, hogy egy csetes beszélgetésre ez egy válasz. Hogy miért kell fotózni tragikus vagy katasztrófa helyzetekben? Ezt a kérdést egy rádióhallgató tette föl, és azt mondom, hogy a fotó ereje az, ami létrehozza azt, hogy azok, akik nincsenek ott, akik erről nem tudnak, azok is tudomást szerezhessenek a történésekről. Tudunk a vörösiszap katasztrófáról, Ajka és környéke, és most itt egy új név, egy új helyzet kerül terítékre: Neszmély. Tessék megnézni, hogy ott mit látunk. Ha van felelőssége az embernek akkor, amikor lehetősége van, ha a lehetőség mellé a felelősség is megadódik, akkor azzal a lehetőséggel, hogy fényképezőgépünk van, és tehetségünk, lehetőségünk is abban, hogy publikáljunk, akkor ez megadja azt a felelősséget is, hogy meg kell tenni. Mert más nem tud szólni helyettünk. Mert mondjuk az, aki ott lakik, erre nincs módja. Vagy az a csoport, aki ebben szenved, éppen el van foglalva a saját nyomorúságával, tökéletesen logikusan. Szóval meg kell szólalni, és a leírt szöveg sosem akkora hatás, mint a fénykép. Le lehet írni egy tragédiát, ha jó tollú írnok, aki írja, akkor az nagyon is olvasmányos és megrázó lehet, de egy kép az idővel másképp játszik, mivel az egész információ egyszerre zuhan ránk. Az, amit leír valaki, és az elolvasása fél óra, egy óra a szöveg hosszúságától függően, az itt egy másodperc alatt, mint információ, betódul a fejünkbe, a lelkünkbe. Gabriellának annyit tudnék ehhez még hozzátenni, hogy annak nagyon örültem volna, ha egy kicsit még elfordul a kamera, és a vízben álló fákkal többet foglalkozik. Mert most a képnek a bal oldalán ez a partszakasz és a fűs rész annyira nem érdekes, viszont azok a vízből kilógó fák a lemart törzsekkel sokkal izgalmasabbak, hatásosabbak és drámaibbak lennének. De én ennek örülök, hogy ezt ide megkaptuk. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

impresszionizmus

hogy szaladnak a fák...

Azt mondom, hogy még akár a Körhinta c. film is asszociációként eszünkbe juthat. Olyan ez az élmény, mint amikor a vurstliban felül az ember a körhintára, és aztán tekerik-tekerik körbe azt a szerkezetet, és a végén az ember már nem nagyon tudja azonosítani, hogy hol áll apa meg anya, aggódva figyelve a kis csemetéjüket, mert egy kicsit elborul ilyenkor az ember, és azok a fiziológiai hatások, amik érik, hasonlóképpen tudnak megjelenni. Nyilván ez abból is adódik, hogy ez is valamilyen körmozgás, vagy valamilyen köríven történő elmozdulás alapján készült ez a fotográfia. Nagyon szépek ezek a kis fénycsíkok, az ezekből kirajzolódó absztrakt háttér, és lehet azt mondani, hogy impresszionalizmus, vagy hogy pointillizmus, de azért az most ebben a helyzetben nehézzé teszi a dekódolást, hogy valószínű ez most egy ilyen erdei környezet, amiben ez az elmozdulás történt. Ebből kifolyólag a háttér eleve absztrakt formának felfogható, így a néző számára ezzel az elmozdulással még nehezebbé válik a dekódolás, még nehezebbé válik az, hogy visszaforgassa a valóságba ezt a képet. Azt hozzáteszem, hogy az impresszionistáknak vagy a pointilistáknak nem elsősorban az volt a céljuk, hogy felismerhetetlen helyzeteket vagy képeket alkossanak, hanem az, hogy a maguk vízióját a saját eszközeikkel egy egészen speciális módon, de közzéadták. Azonban még a kubista festészetnél is felismerhetőek voltak azok a formák - és itt a Szentendrei iskolára tudnék utalni - amik háztetők voltak, vagy házak, vagy olyan térbeli helyzetek, amik valós alapokon nyugodtak. Mindezt azért mondom most el, mert ebben a helyzetben nekem egy picit hiányzik az a kötél, ami összeköt minket a valósággal. Kettő megoldás lehet: az egyik az, hogy ebben a helyzetben keresünk valami, hozzánk közelebb álló viszonylag nyugvóbb pontot, ami nem fog ekkorát mozdulni, mint amekkorát a háttér mozdult, ezzel beazonosítható marad. Ezzel azt is elérhetjük, hogy a képnek lenne egy fajta mélységélessége, tehát létrejönne egy tér-élmény. A másik variációs lehetőség az, hogy meghagyjuk ebben a kétdimenziós formában a kompozíciót, viszont akkor az nem ártana, ha olyan hátterret keresnénk ennek a mozgásgyakorlatnak a bemutatására, ami egy valamilyen jellegzetes forma. Nem azt mondom, hogy most keressük meg a Parlamenttel ezt az elmozdulást, vagy a Hősök terének a szoborcsoportjával, de az biztos, hogy segít a nézőnek, ha valami olyan dolgot mutatunk, amit ő azonosítani tud, és ehhez képest mutatjuk mi meg ezt az átformálási lehetőséget. Itt a leiratban azt is olvasom, hogy írja Gabriella, hogy "hogy szaladnak a fák". Én ezt is el tudom fogadni, de akkor, hogy ha egy kevésbé lombos facsoportot talál, ahol a fának a törzse jobban látszik, akkor azok a határozott vonalak könnyebben megmaradnak, úgy értem könnyebben azonosíthatóak maradnak. Tehát ezt tudnám javasolni, de ez egy nagyon izgalmas, nagyon szép munka. De ettől függetlenül, ha ettől a fajta lecke-jellegtől, úgymond iskolás megközelítéstől elvonatkoztatunk, mint absztrakt kép, nagyon is el tudom fogadni, nagyon szépek ezek a színek, ezek a játékok, nagyon könnyed az egész, és annak is külön örülök, hogy nem egy tökéletesen vízszintes vagy függőleges elmozdulást adott, hanem egy átlós formát kapunk mozgásban. Ezt én nagyon szeretem, én kettő csillagot tudok rá adni, de ez ennél a képnél egy viszonylag szubiektív kettő csillag. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen el tudom fogadni azt is, hogy ha valaki azt mondja, hogy ez olyan szinten erős, hogy neki ez három csillag, mert ez a fajta stuktúra-játék neki többet jelent, vagy többet tud mutatni, neki tökéletesen rendben van ez is. (hegyi)
értékelés:

férfijátékok 2

fogjunk kiskacsát!

Fogjunk kiskacsát az alcím. Szeretem ezt a képet is, ez is izgalmas. Itt már sokkal jobb a kamerának a nézőpontja, de azért a golfos erősebb. Hogyha játék, akkor ebben azért kevesebb az a humorforrás, mint ami a golfos képnél van. (hegyi)
értékelés:

férfijátékok 1

paraszt-golf

Nagyon jó, nagyon humoros, nagyon tetszik ez a kép. Annyi, hogy közelebb kell menni, és itt megint az van, hogy fentről fotózok lefelé. Ettől az egészben van egy pici távolságtartó forma. Tehát én azt mondom, hogy egy picit lejjebb kell menni addig, hogy a szereplőnek a feje a bokorformákból ne jöjjön ki, tehát ne az ég legyen a határ, mert akkor aztán beég. Kevesebb elég lenne az égből, több a földből. És mondom, ha közelebb megyünk, akkor még jobban értelmezhető ez a helyzet, de nekem ez nagyon tetszik, nagyon szeretem ezt a játékot, és nagyon kedvelem Gabriella humorát. (hegyi)
értékelés:

ívek, íjak, inak

íjászat Tatabánya

Nagyon szép az a ritmus, amit a két felajzott íj mutat, nagyon jó az a ritmus, ami a felnőtt keze, kisgyerek keze, kisgyerek feje, az íj, nyílvessző kapcsolódásával létrejön, ezek abszolút rendben vannak. Itt megint azt mondom, hogy egy kicsit rendezni kellett volna a környezet, mert a háttérben hagyott gumimatrac, meg pumpa, meg nem tudom micsodák, ezek nem annyira erősek. Szóval én azt gondolom, hogyha egy ilyen helyzet van és ők egy ilyen íjászati helyzetben vannak, és én felfedeztem magamnak, akkor lehet azt mondani nekik, hogy egy kicsit most én is szeretnék bekapcsolódni a játékba, de én a fényképezőgéppel játszom, úgyhogy legyetek szívesek álljatok be ide, de előtte én már lerendezem a hátteret. Talán egy picit előrébb állítom őket, hogy a képnek a jobb felső sarkánál ne lukadjon ki az égnél, tehát hogy megmaradjon ez a homogén háttér, és akkor egy nagyon izgalmas képet kapok. Ezek azok, amik tanácsként szolgálhatnak. (hegyi)
értékelés:

ars poetica

Gyula portréja

Kedvelem ezt a képet. Tetszik az elrendezés és a kompozíció is, csak abban nem vagyok 100%-ig biztos, hogy a modell most olyan pózban van, ami hozzáad ehhez a történethez. Merthogy azt kell mondjam, hogy ez a csípőre tett kéz nekem most olyan rövidülést, olyan formai megoldást ad, ami nem válik előnyére ennek a képnek. Minden mással egyetértek. Ez a egyetlen kérdésem van, ami miatt ez nekem kevésbé működik. Valami gesztust lehetett volna még tenni, akár felemeltetni a kezét. Kompozícióban meg lehet ezt oldani, hogy mi lett volna erre az üdvözítő. El tudnám képzelni, hogy ha feltette volna ő a kezét, széttárja a karjait, akkor a kép jobb felső sarka felé mutatva dinamikában létrehozunk megint egy izgalmas formát. Tehát kell instruálni a modellt. Ez a titka. (hegyi)
értékelés:

Magány

rossz egyedül

Azt hiszem, sokunk életében meglévő emlék az, amikor lemegyünk játszani a kisjátszóra, hogy majd biciklizünk a haverokkal, és mire anya leenged minket, a haverok már elmentek és egyedül bolyongunk a lakótelepen. Ehhez nagyon hasonlatos ez az érzés, ami nekem ennél a képnél előjön. Egyetlen egy kérdés, hogy itt megint van egy elfordulás a kép síkjában, ami nem lenne rossz, csak jelen pillanatban ez akkor lenne igazán értelmezhető, hogyha mondjuk abból az ablakkeretből, ahonnan kinézünk, adnánk egy picivel többet. Valamennyi most is érzékelhető talán, de akkor a távolság még jobban megmutatkozhatna. Nagyon szeretem ezt a képet, ugyanakkor abban sem vagyok 100%-ig biztos, hogy az a szerencsés pillanat, amikor ránk néz a modell. Mert, ha ránk néz, akkor már nem is biztos, hogy annyira magányos. Segítséget kérhet, de a magányosság nem annyira erősen jön ki. Az jó, hogy fölnéz, de ha esetleg egy másik ablakra vagy másik irányba nézne, akkor a magányosságot jobban hozná. (hegyi)
értékelés: