a szám végére lehet, megértem

2016-os Gyüttment fesztiválon készült a kép. A kislány és az apukája (?) épp egy meseelőadást hallgattak.

Az ötlet jó, és a megfigyelés is fontos, hiszen jellemző példája az utazásnak, amit látunk. Ismétlést fogok kérni, azt is megmondom, miért. Ki kell emelni az átlagosból ezt a történetet a személyes szférába, ehhez pedig óhatatlanul kell a kapcsolat a modellel. Nem kötelezően a szemkontaktusra gondolok, viszont úgy kellene a környezetet meghagyni, hogy közben maga a modell testtartása, a kellékek - bőrönd, kistáska, nájlonszatyor - utaljon arra, hogy ő most épp utazik, és még egy valami fontos lenne: az, hogy a nézőnek egyértelmű legyen, hogy ő most megy vagy jön. Más, amikor hazaérkezünk, hiszen abban van fáradtság, van öröm a viszontlátásban, van lemondás és búcsú az élményektől, míg az indulás izgalmas, feszült, fájdalmas is, de öröm is, kettős érzés, hiszen elmegyünk és ezért akár bűntudatunk is van, de vár a nyaralás, az élmény, és előre örülünk ennek, és még itthon, de már fél lábbal a vonaton vagy a repülőn vagyunk lelkileg, tehát ezek azok, amik mint történet egyedivé varázsolhatnak akármi jól ismert témát. (hegyi)

Ha minden igaz, itt ugyan azt a cicát látjuk, aki a radiátornál vadászott. Nagyon szép, kedves és személyes ez a dolog, már ami a macskát illeti. Ami a hátteret illeti, az nekem zavaros. Nyilván nem olyan könnyű ezeket az állatokat rábírni a szereplésre, az nagyon jó, hogy ezeket a megfigyeléseket teszed, én ezt azért adom vissza ismétlésre ugyanúgy, mint a villamosos képedre, mert, ahogy az előző, macskás képeden ott volt egy sztori, ezt a sztorit kellene most is alkalmazni. Valami mesét indíts el, mesélj ezzel a cicával. Maffia biztos nagyon jó partnered lesz, ha hagyod, hogy megbarátkozzon a fényképezőgéppel, ez nem egy könnyű dolog, mert a macskák még érzékenyebbek, mint a kutyák a technikai eszközökre, nem az ő barátjuk, őket ez agresszióval, félelemmel tudja eltölteni, de a kedvedért lehet, hogy barátkozni fog ezzel. Akkor talán az élesség is helyre kerül, és a háttér kevésbé lesz zavaros. Szóval jó lenne, ha ez valahogy össze tudna állni kompozícióban is. Ismétlés. (hegyi)

Nagyon érdekes ez a portré, ugyanis a kép beállítása egy kettős portrénak a térábrázolása. Kettős portrénál lehet ekkora teret hagyni. Itt egy személy szerepel. Ezt én üzenet-jellegűnek veszem, aztán majd Hajnalka legfeljebb megerősít vagy cáfol, hogy erről a képről valaki hiányzik. Erre utal nekem az a gesztus is, ahogy a főszereplőnk nem a kamerába figyel, hanem oldalra, ráadásul visszafelé, ha elfogadjuk azt az irányultságot, amire akár Stephen Hawkingnak a munkáiban is találunk utalást nem egyszer, hogy a valós idő egy időtengelyként képzelhető el, ami balról jobb fele működik, bal oldalon van a múlt, jobb oldalon van a jövő, és ezen a tengelyen mozgunk előrefelé. Ennél a képnél is ezt az időtengelyt megfigyelhetjük, ami azt jelenti, hogy ebben a fordításban a modellünk a múltba néz. Ő a jövőben vagy a jelenben van, és ehhez képest a múltat figyeli, és ott van egy hiány, ott van valaminek vagy valakinek a hiánya. Nekem erről szól ez a kép. Egyébként egy nagyon érzékeny megfigyelés, én legalábbis így tudom ezt dekódolni, számomra a képi elemek ezt az üzenetet hozzák. Az élességgel van kérdésem, ahogy látom, édesanyád hajánál van most az élesség, talán jó lett volna, ha a tekinteténél van, ott mintha már a mélységélességet elvesztettük volna. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, hogy te mozdultál el, vagy a kamerád, de mintha egy kicsit hanyatt mozdultál volna, és ettől bizonytalan az élesség. Ez most ennél a képnél kivételesen nem nagy baj, mert a portrénál volt egy olyan kor, amikor nagyon hosszú expozíciókat alkalmaztak, és ebben a korban nem volt ritka az egy-két perces exponálási idő sem. Ezt úgy oldották meg, hogy különböző állványzatokat alkalmaztak, és ezek tartották a modellnek a nyakát, a fejet is, a gép is állványon volt, amivel elérték azt, hogy nagy elmozdulások nem voltak, de azért mikro mozgások, izommozgások igen. Amikor megnézünk egy ilyen régi korokból megtalált portréképet, akkor attól olyan időtlen, olyan meseszerű, finom, puha, hogy ezek a mikro mozgások a redőket, a nagyon éles vonalakat kisimították. Tulajdonképpen retusálás helyett lehetett ezt alkalmazni, mert ebben az állapotban nem kellett utólag semmit manipulálni, mert megtette az idő. Itt jön a képbe az, hogy nagyon nem mindegy az exponálási idő, nem mindegy az, hogy mikor fényképezünk, mert ezek visszavihetnek minket korban, és erre látok jeleket ennél a képnél. Megvan a három csillag, és várom Hajnalka reakcióját. (hegyi)
értékelés:

Szemmel láthatóan valamilyen tömegközlekedési járművön vagyunk, valószínűsítem, hogy ez talán busz lehet, és ott egy bemozdult képet kapunk, ahogy látom, különböző intenzitású mozgások vannak jelen a képen. Egyrészt a busz is mozdult valamennyit, és ennél lényegesen nagyobb mozgásnak tűnik, amit a szereplő végzett, a fejénél lényegesen nagyobb intenzitású mozgást látunk, mint a háttérnél. Ez egy nagyon jó meglátás, ami engem kicsit zavar az a kompozíció esetlegessége. Ha megnézzük, és letakarnánk a képnek a fölső részéből ezt a tetőablakot, akkor egy sokkal koncentráltabb üzenetet kapnánk. Tehát itt a képkivágással lenne érdemes foglalkozni, hogy mi a fontos, mit akarok itt üzenni. Ha a főszereplőm a fontos, és nem a háttér, akkor rá kell koncentrálni. Ezt azért mondom, mert most ettől talált kép jellege van az egésznek. Erre most adok egy csillagot, és azt kérném, hogy ha van erre mód, akkor próbálja meg, hogy megfigyel ilyen helyzeteket, és nem hagyja ezt abba. Ha elkezdett már valamit, járműbelsőben lévő történetek megfigyelését, és ebben a mozgás ábrázolását, akkor ezt vigyük végi. Az lenne a fontos, hogy valamilyen irányt jó lenne, ha elképzelne, mielőtt már dolgozik. Mondjuk ülök a buszon, könnyebb a helyzet, ha ismerősökkel, barátokkal vagyok, nálam van a fényképezőgép, és figyelem azt, hogy milyen gesztusok vannak, mikor vannak kilengések, milyen mozgások vannak. Ha ismerem annak a járatnak az útvonalát, tudom, hogy hol van bukkanó vagy kanyar, hol van olyan helyzet, ahol nagyobb valószínűséggel intenzív mozgások vannak, akkor ezeket a helyzeteket megfigyelve már tudom azt, hogy mikor kell megnyomni azt az exponáló gombot. Ugyanis nagyon szép, ahogy ez az arc itt elfolyik, mint egy szürreális portré, de akkor ezt a portréjelleget kell erősíteni, akkor engem nem biztos, hogy érdekel az, hogy hogyan fúródik át az ő fején a vascső, mert az most kettévágja a fejet. Akkor egy olyan kompozíciót hozok, ahol a portré jelleg erősebb, és a bemozdulással festek, tehát úgy használom, mint egy ecsetet. Nagyon érdekes, izgalmas portrékat lehetne így létrehozni, ez csak egy irány a sok közül, de szerintem megérné a befektetett energiát, időt és a kísérletezést, mert lehet, hogy valami olyan területet fedezel föl, amiből aztán egy egész komoly anyag is kikerekedhet. De egy csillag megvan az ötletért, és kérem az ismétlést. (hegyi)
értékelés: