Szorgalmi

Lényegesen könnyebb dolgom lenne akkor, ha ezt egy rajztáblán, vagy egy monitoron keresztül élőben tudnám elmondani és több észrevételem van a képpel kapcsolatban, mint kérdés, természetesen a legkézenfekvőbb, hogy ez mitől fotó? A válasz szempontjából tökéletesen lényegtelen, hogy most milyen technikát, roncsolást alkalmazott itt András, a végeredmény a lényeg. Ebből a szempontból azt látjuk, hogy egy ún. axonometrikus ábrázolást látunk. Ha egy grafikai oldal lennénk, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne, mert csak a grafikai kérdésekkel kellene foglalkozni, de mégiscsak egy fotós házi feladatról van szó. Itt annyira lecsupaszította András az eszközhasználatát, hogy ilyenkor merül föl az a kérdés, hogy a sok vacakolás, amit az ember a képpel elkövet, akár laborban, akár elektronikusan, a végeredmény szempontjából megéri-e a befektetett időt, mert egy ceruzával, körülbelül másfél perc alatt rajzolunk hasonlót, és akkor miért nem a ceruzát használjuk? Ez az egyik kérdés, a másik az absztrakt, ami azt jelenti, hogy a természeti ábrázolással szembehelyezkedő nézőpont. Nem természet után készül, nem a természetet és a környezetünket ábrázolja, hanem egy olyan irány, aminél a konkrét kiindulási alapok vannak elvonatkoztatva a technika, a torzulások és módosulások által, vagyis nem attól kocka a kocka, hogy lefotózok egy kockát, hiszen az nem absztrakció, hanem a valós megfigyelést redukálom mondjuk kockává. Az absztrakt ábrázolásmód kezdete a kubizmus. Innen verbálisan jön a megfejtés, hogy a kubizmus az kockákat jelent, de a kubisták sem elégedtek meg azzal, hogy térbeli ábrázolásban négyzeteket, mint kockacukrokat ábrázolnának, hanem átalakították a valós érzékelést, és a határokat kitolva, tulajdonképpen az egyszerűsítésnél jutottak el arra, hogy egy városkép, egy tájkép milyen térbeli formákból áll össze, és ezeket ábrázolták négyzetes formaként. De ott volt a kiindulási alap. Ennek az aránynak a megtalálása, hogy mennyi az, ami visszautal a valós helyzetre, és mennyi az, ami az elvonatkoztatott ábrázolás, ez a nagy kérdés. Ezt kell keresni. Ha visszatérek erre a képre, az egyik redukció az, hogy fekete-fehér ábrázolást látunk, a másik az, hogy szinte tényleg csak egy vonalas ábrát. Ha az előző megállapításomra visszautalhatok, akkor azt a kérdést feszegetem, hogy miért jó egy ilyen ábrázoláshoz a fényképezőgépet használni. Fogadjuk el, hogy a kiindulási alap egy fénykép. Ebben a helyzetben azért tartanám fontosnak azt, hogy egy darab papírral és egy ceruzával fogjunk neki, és ezeket a térbeli axonometrikus ábrázolásokat gyakoroljuk, mert egyből kijön az, amit az ember ösztönösen használ, az mennyiben tér el ettől, amit most itt látunk. Itt van két kocka egymásra helyezve, nagyjából egymásba forognak, tehát már az is érdekes kérdés, hogy hogyan csúsznak ezek a felületek egymásba, az egyik kocka benne van a másikban. Persze, ez lehet egy optikai trükk, de az élmény és az érzet erősen azt mutatja, hogy az alsó kockának a tetejébe beleékelődött a felső kocka. Másrészt nem tudok megfeledkezni arról, hogy kompozíciós kérdések is fölmerülnek, és ez egy ceruzarajznál is fölmerül. Ez a tömeg, amit most látunk, nagyon erősen dől. Még akkor is, ha kinevezte András a jobb oldali függőlegest viszonyítási pontnak, mert nem ez a helyes viszonyítási pontja ennek a kocka ábrázolásnak. Ha a hátsó élt nevezte volna ki, akkor valószínű, hogy helyrebillent volna ez az egész játék, de most nem ez történik, hanem mesterségesen egy olyan pont a függőleges, ami a valóságban nem az. Nincs indoka annak, hogy miért ezt választotta. Nincs a tömeg visszabillentve. Kompozícióban a tömegek, azok a súlyok, amikről egyszer már meséltem, hogy képzeljünk el egy kétkarú mérleget, nagyon nagy szereppel bírnak, a nyugalmat vagy a nyugtalanságot lehet velük fokozni jó esetben. Rossz esetben csak arról van szó, hogy fölborul a kép, és elkezd forogni. Egyszerűen mondom: rossz a kép. Ezt azért kell ennyire konkrétan és kategorikusan kijelenteni, mert itt tényleg nincsen mihez máshoz nyúljunk, mint a térbeli elhelyezkedéshez és a tömegelhelyezéshez, és azokhoz a formákhoz, amiket meghagyott András. Itt nincsenek kisvirágok, nincs kismacska, nincs a buszmegállóban várakozó fiatalember, itt semmi más nincs, van kettő darab kockánk, és valami a horizontból. Ennél nem lehet mellébeszélni. Az meglep, ha ezt nem veszi észre az alkotó, hogy ez lekéredzkedik a képről, kiborul a képmezőből. András, én ezt visszaadnám ismétlésre, volt erről egy vitánk a kommentároknál a más leckébe való áthelyezésről, de azt talán megérthetjük, ha azt mondom, hogy magát a leckét visszaadom ismétlésre, viszont ezt átteszem a Szorgalmiba. Ez a leckének semmiképpen nem megoldása, sem a kifejezés minőségében, sem a megfelelő eszközhasználatban nem. (hegyi)

Nagyon, nagyon izgalmas képet kapunk Nórától. Azért érdekes ez az egész, mert ez a kukucskálás ezen a kerítésrésen át olyan, mintha a valós világból egy mesei környezetbe kerülnénk. Egyébként ez a kép enélkül a két fekete harántcsíkozás nélkül olyan lenne, mint egy mesekönyv illusztráció. Ez köszönhető annak, hogy valószínű, hogy az az időjárási helyzet, amiben ez a kép készült jót tett optikailag a képnek, mert egy kicsit lágyabb formákat hozott. Én ennek azért örülök, mert a digitálissal csínnyán kell bánni, amikor utómunkázunk. Főleg egy jó minőségű objektívvel eleve egy karcosabb, élesebb képet ad a digitális, egy rajzosabb lenyomatot, és erre még általában rá is szoktak az emberek utólag erősíteni, és a végén olyan szinten kemény, kopogós dolog jön létre, ami a valóságtól már erősen elrugaszkodott. Akkor, amikor körbetekintünk a saját kis világunkban, abban a szobában, ahol ülünk, akkor is vannak közelebbi, távolabbi dolgok, amik a mélységélességet meghatározzák, de nem csak ez ami számít, hanem adott hangulatunktól függően vagyunk éberek, avagy melankolikusak. Ebben a helyzetben a megfigyelői státuszunk is változik, tehát ha egy kicsit jobban elbambulunk, akkor minden tompább, ha felriadunk valamire, akkor lehet, hogy hirtelen a fények és a körvonalak élesebbek, de ez megint olyan játszma, amit le kell tudnunk játszani. Az analóg ilyen szempontból kegyesebb volt, több olyan optikai processzuson esett át az adott felvétel, ami mind-mind az élesség kérdésen ronthatott. Volt az első szint, amikor magát az adott szituációt lefotóztunk, függött, hogy mennyire sikerült éleset állítanunk, függött attól, hogy tiszta vagy koszos volt-e az objektív. Még függött attól, hogy az adott negatívot hogyan hívtuk elő, milyen hívóban, mennyi ideig, függött attól, hogy milyen hosszan exponáltunk, bemozdítottuk-e. Utána ezt elkezdtük nagyítani, milyen papírra nagyítunk, mekkorát nagyítunk, szóval sok-sok olyan hatás, aminek a végeredménye az volt, hogy egy lényegesen megengedőbb, puhább kontúrokkal rendelkező képet kaptunk. Ez a kép sokkal jobban hasonlít egy analóg felvételhez annál, mintha ez egy éles kép lenne. Én ennek azért örülök, mert nekem jobban esik ezt nézni. Ami a képet illeti, a kompozíció is nagyon érdekes, ezzel a ferde két háromszöggel Nóra ráerősít arra, ami a templom és a kisautó-házak közötti differencia. Ez egy elgondolkodtató helyzet, hogy akkor, amikor ezek a templomok épültek, akkor egyszintes, maximum padlással rendelkező házakat építettek az emberek, nem volt akkor még szokás lakótelepeket építeni. Tehát mindig volt egy kiemelő szerepe annak, hogy a templomtornyok, a templomok nagyobb léptékben készültek el, magasabbak voltak a többi épületnél. Természetesen ennek van egy olyan oka is, hogy a harangszó minél messzebb elhallatszódjon, meg az, hogy az ember lássa kitűzve, mint egy ilyen térkép tájékozódási pont, hogy itt a templom, itt a falu szíve, lelke, közepe. Ez a kép erre nagyon jól rímel. Én kifejezetten örülök annak, hogy ebbe az idillbe, hogy esik a hó, harangoznak a templomban, az utcákon senki nem jár, szinte ünnepváró hangulat van, ez a kisautó beleszemtelenkedett. Azért jó, mert elveszi az egésznek ezt a túl finomkodó, édeskés ízét. Amikor kompozíciónál arról beszéltem, hogy mi magunk határozzuk meg azt, hogy mi a függőleges, és mi a vízszintes, ennek most egy ellenpéldáját látjuk abból a szempontból, hogy igen, itt most meghagyta Nóra a függőlegeseket és a vízszinteseket, meghagyta a normál formájában, de a két háromszöggel hozott egy dinamizálást. Ez a két háromszög az, ami nagyon hangsúlyos ellenpont minden dologhoz, minden képalkotó elemhez, ami egyébként a kép érdemi részében föllelhető. Én nagyon örülök ennek, és nagyon köszönöm, hogy Nóra ide beküldte nekünk. Megvan rá a három csillag, de ami miatt az Idő leckére kicsit kérdésesnek gondolom ezt, azért, mert, bár értem én azt a megközelítés, amit itt leír, hogy „télen zárva”, hogy az idő másként telik télen, mint nyáridőben, és bizonyos dolgok a téli időszakban alusznak, de ennél én személyesebb élményeket kutatok ennél a leckénél, a magunk saját viszonyát az időhöz. (hegyi)
értékelés: