Le kell szállni.

Itt egy dokumentum közegben látunk egy képet és a dokumentumfotózásról jó lenne beszélnünk, mert itt vannak billenések ebben a képben. Nem mindegy, hogy mit hogy állítunk be, hogy mennyire engedjük megjelenni a hátteret. Ebben az esetben ez nem eldöntött, hogy a kép akar valamit kezdeni azzal, ami a háttérben történik, vagy az csak egy utalás, egy sejtés, és a lényeg a modellen van. Most ez a két irány egyforma erővel van jelen, a választás nem történt meg. Ha portré, akkor érthető a bemozdulás, de az élesség és a fények nem erősítik ezt a jelleget, zavaró az idegen kéz jelenléte. Ha dokumentum, akkor probléma az életlenség, bemozdulás, mert a dokumentum jellegbe ez nem fér bele. (szőke)
értékelés:

Szia!

Egy három osztatú képet látunk, amin az egyik ablak tükröződésben egy árnyfigura egy gesztussal megjelenik a képen. Trükkös kompozíciót látunk, első ránézésre azt mondhatnánk, hogy ez egy szimmetrikus kép, látszólag ez egy normál szerkesztésű egyszerű kompozíció és nincs benne semmi titok. Ha vesszük a bátorságot, vagy nem tesszük föl a szemüvegünket, vagy hunyorítunk, egy pillanat alatt elveszítjük a képnek azt az információs részét, amit könnyű szavakkal összefoglalni: ablakkeret, ablakkilincs, függöny ésatöbbi, ésatöbbi. Ebben a pillanatban megjelenik egy ritmusvilág, ezek a sötét ablakkeretek kapcsolódásaiból, a szürkés tónusú függönyfoltból, ami akkor már nem függöny, hanem szürkék különböző ritmusú minősége és képen belüli két szélső értéket is megtaláljuk, az egészen sötét feketét és a vakító fehéret. Ha ezeket a kapcsolódásokat összeállítjuk egy képletté, akkor azt látjuk, hogy az alkotó jó arányérzékkel, szinte zenei ritmusokkal dolgozik, a szinkópától kezdve szinte mindent meg lehet találni, rögtön átláthatóvá válik, hogy a kép nem is szimmetrikus, hanem a két vakító foltocska és az emberi alak foltja, valamint a két fehér alatti árnyék mint egy elnyújtott T betű, valamint az ablakkeret foltrimtusa nagyon jó ütemben bemozgatják a képet és így a felület egy belső dinamikát hoz létre ezekkel a foltokkal és így tart velünk folyamatosan kapcsolatot a kép. Ebből csak az emberi alak árnyformája tér el a maga játékos gesztusával. Érdemes utalni az estiklopédiára és a festészetet hívni segítségül, akár Kandinszkijt is, a kódok megfejtéséért. (szőke)
értékelés:

Kedd hajnalban

A nagy szovjet rónaság című képet látjuk, egy nagyon szép fotót, de igazából nem igaz, mert nem az orosz festészethez tartozik, hanem inkább az akvarell kategóriájához. Nagy viták zajlanak az Estiskolán arról, hogy a fotó a valóságot tükrözze-e vagy sem, egyre több képnél azt látom, hogy szükség lesz arról beszélni majd egy együttlét keretében, hogy az általatok készített fotók mennyiben kapcsolódnak a nagy elődhöz, a festészethez, vagy a grafikához. Még ha ösztönösen is, folyamatosan vannak merítések a festészetből, hogy ez jelen esetben tudatos-e, azt nem tudom, de nagyon jó irány, és ennek az előképe az akvarell. (szőke)
értékelés:

Itt egy szokásos bemozdult képet látunk, és ha a kezünkkel letakarjuk a kiégett felső részt, egyből élni kezdenek a szemek, az emberek. Ez egy egyszerű technika akkor, ha valamivel kétségeink vannak, hogy működik-e a kompozícióban. Az a baj ezekkel az elkapott, esetleges képkészítésekkel, hogy ha a végcélt vesszük figyelembe, ami kompozícióban és mondanivalóban telitalálat, akkor igen kicsi az esélye, hogy a véletlen mindenben a kezünkre játszik majd. Ezt úgy lehet kiküszöbölni, hogy előre készítünk próbákat, hogy a nagyobb problémákat még az élesben ellőtt kép előtt lássuk. Szóba kerülhet ezzel szemben a spontaneitás, a fotósok szeretik, ha a kép spontán módon hathat, spontán pillanatnak tűnhet. De mi, akik képeket készítünk, tisztába kell legyünk azzal, hogy a végeredmény a fontos és nem az az út, ahogy oda eljutunk, mert a néző a végeredményt fogja látni, annak kell rá hatni. Tehát ennek érdekében, még ha ellentmondásnak is tűnik, úgy kell komponálnunk, beállítani a felvételt, hogy spontánnak hasson, de ezt igencsak tudatos munka kell, hogy megelőzze - vagy nagyon sok képet lövünk, valamelyik csak sikerül, de akkor meg a tudatosság válik kérdésessé, hogy a gép készíti a képet, vagy a fotográfus? Szőke még azt is mondta, hogy divat a bemozdulás, amúgy aranyosak a csajok, de a kamerát ő is tudja rángatni, és akkor mi van? :) (hegyi-szőke)
értékelés:

Egy darab kő

Szóba kerültek itt néha különböző filozófiai megközelítések. Egy picit vissza kell utalnom, mert ennél a képnél talán újra a japán akvarelleket, vagy kínai képeket, azokat a bizonyos híres akvarelleket, ahhoz a világhoz nagyon közelít a kép, elsősorban azért, mert sűrítetten dolgozik és ez indokolja, hogy nem kell, hogy a háttérből lássak valamit, hegyeket, repülőket, felhőket, tornyokat, és a madár, és az ő biztonságát jelentő kiindulási és elrugaszkodási pont, ez a vessző, akár mintegy föld ez teszi költőivé, meseszerűvé a képet, miközben az absztrakt, tehát a ritmikai nyelvezetnek is megfelel a kép, nagyon jól van ritmizálva a kismadár foltja és a kép alsó részében elhelyezkedő festői gally, ami olyan, mintha egy vastag ecsetvonással húzott vonal lenne. Működik mint egy gesztus kép és működik realizmusában is, hisz látjuk, hogy ez madár, ami készül leszállni. Nagyon jók az arányok és a ritmusok. (szőke)
értékelés:

Ennek a képnek nagyon jó a ritmusa, nagyon jók az ívek, Zsolt megfordította volna a fényt, András nem. (szőke)
értékelés: