Én nagyon szeretem ezt a képet. Egy külső felvételt látunk, egy oszlop tövében talán kávéházszerű székekkel, ahol az alkotó mint egy vándor megpihen, leteszi a kis táskáját, és átöleli saját magát. Tehát nagyon sok fontos jelzés van a képen. Pl. üresek a székek, ő mégis lent ül a lépcsőn; ez a kívülállás, a nem kerülhetek oda, nem jutok oda fel, nem ülhetek a székben, nem iszom egy kávét, nem nyugodtan pihenek. Aztán egy másik ez az átkarolás, amikor az ember nem fázik, nincs hideg, hanem egyedül vagyok, és ebben az egyedüllétben saját magam támasztom meg magamat, magamnál keresek megnyugvást vagy gyógyírt. Ezt erősíti a modell azzal is, hogy a modell nem a csomagjait nézi, nem a kamerába néz, hanem valahová a semmibe néz, a lépcsőre maga mellé. Aztán az, hogy a fekete fehér kép tónusban tartásában a főszereplő és a hozzátartozó tárgyak vannak drámai sötétben tartva, mint három pont egy mondat végén, az összes többi az egész struktúra az mögötte egy lebegő, illékony, holott óriási súlyos tárgyak ott, és mégis itt az ő története az, ami hangsúlyos. (szőke)
értékelés:

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...

Amin rögtön az elején szeretnék túllenni az az, hogy igazándiból, aki nem beszél jól idegen nyelveket, hogy miért használunk, és miért adekvát az idegen nyelv a képcímekben, ennél a képnél én nem igazán értem a szükségességét, ez egy gótikus kapu, már stílusában sem, kulturális vagy más kapcsolódásaiban sem érthető, hogy miért kell az angol szöveg hozzá. Ami a képet magát illeti, egy nagyon szép tónusú kép, bár nem tudom, hogy ez egy kirándulás, vagy milyen esemény alkalmával készült ez a kép, de talán meg lehetett volna várni egy olyan helyzetet ebben a világítási tartományban, amikor kevésbé felhős vagy komor ez a szórt fény, akár súrlófénnyel vagy máshogyan jobban kijönnének a struktúrák, a domborulatok, a falnak, magának a kapunak, hiszen itt egy előző kor építészete kiemelkedik ebből a vakolatból, sőt ott oldalt az a kis ablak, az egy másik kor, talán román kori, aszimmetrikusan. Ezek síkban nem egyforma szintként vannak jelen apokrifként ebben a felületben, és ezt egy súrlófénnyel ez a domborműszerű formajáték sokkal jobban visszaadható. Most ebben a szórt fényben formailag látjuk ennek az egésznek a ritmusát, de két dimenzióban, tehát igazából ellaposodik, úgy van most világítva ezzel a szórt fénnyel. A másik a kompozíció. Ez a kompozíció most számomra igényelne még egy szereplőt. Itt most egészében látunk egy kaput, a lépcsőt, még az utcából is látunk valamennyit, egy centrális kompozícióban, amit ez a kis oldalablak vagy benyíló bont meg, de ennek nem látom az ellenpontját a képen. A befelé menő helyzet nincs megoldva, hanem mintha egy félig kész kép lenne, mondjuk akár éppen a Bara hiányzik róla. Vagy valaki, aki a teret értelmezi. Ha ezt a kompozíciót nézzük, nngem az izgat, hogy ez az oldalsó kis befalazott rész hogyan kapcsolódik ehhez az íves formához, akkor azt mondom, hogy egyáltalán nincs szükségem az ív másik oldalán a befejezésére, akkor akár annyira közel is mehetnék, hogy csak egy fél ajtót lássak, abból én már be tudom fejben fejezni, és egy teljesen más kompozíciót kapunk, ami a tömegében és folthatásában kiegyensúlyozottá válik, és nem hiányzik róla az ember. Itt megint a személyességre utalnék, hogy ennél a kompozíciónál maga a személy hiányzik, az élő emberi forma, ami mint Szőke Ház képénél is elhangzott, méretezi is a teret, a képet, hogy mekkora ez az ajtó, amit ha jól sejtek a kilincs magasságából egy picike ajtó. A másik helyzet pedig az, hogy ha közelebb megyek, az megint személyesebbé válik, attól, hogy kiválasztottam, hogy meghoztam egy döntést, hogy ebből engem mi izgat. Hogy ki merem mondani, hogy engem ebből csak a kilincs, a lakat, a zár, a félív és a befalazott kisablak izgat, akkor ettől a döntéstől válik személyessé, és ezáltal a döntés által kerülök rá a képre. Épített környezet leckére ez egy nagyon jó kép, de ezek miatt a döntési helyzetek miatt egy disznót adnék rá. És hogy Bara, az alkotó a rajta átszűrt üzenet, az nagyon kellene hozzá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Fekete-fehér képet látunk, amin egy régi vasúti sín látható talpfákkal és a tilefonnal, ezzel a bizonyos talpfacsavarral egy kavicsokkal ágyazott környezetben. A döntések mindig szabad döntések, hogy melyik házifeladatra külditek be a képeket – ennek nyilván van egy oka, hogy miért a vágy leckére lett beküldve egy olyan kép, amiben a befejezettség, akár valamilyen múlt lezárása – hiszen ez a vasúti sín nem folytatódik - kompozícióként megkeresendő. Anélkül, hogy a kompozícióról beszélnék, én tennék egy javaslatot; hogy ez a kép kerüljön át az épített környezet kategóriába, és a kisördög szól belőlem, de nyilván egy létállapot is szól abból a kiemelésből, hogy a vágy kategóriába miért ez az asszociáció érkezett ide, és ezzel az állapottal szeretnék egy kicsit harcolni is és azt mondani, hogy folytatódnak a sínek, lehet továbbmenni, haladni, közlekedni, és azt szeretném, ha a vágy kategóriára majd küldenél képet, és az épített környezet kategóriába ezt áttennénk, márcsak azért is, mert a munka az mindig egy jó gyógyír, tehát dolgozzunk azzal a vággyal, az érzelmekkel majd még tovább – ha elfogadod, hogy áttegyük ezt a képet, akkor azt mondanám, hogy nagyon érdekes és szép a kompozíciója ezeknek a különböző struktúráknak, jó a perspektívával való játék, talán azzal lehetett volna még játszani, hogy a felső horizontális szegése a képnek, ahol már ott valami fű vagy kisebb növényzet picit belátszik, ha még egy picit emelve és billentve a kamerát, ez a vasúti sín még jobban a jobb felső sarokba húzódna, és ez a fajta V alak, ami a sín és a talpfa perspektívája létrehoz a talpfa iránya is a jobb alsó sarokba ki tudna futni, és egy még összeszedettebb ritmikai játék létre tudna jönni, aminek a középpontja a kép szerint is majdnem középen lenne, ahol ezek a szerkezetek találkoznak, az elmúlást is szimbolizálva. Visszatérve a vágy kategóriára hidd el, mindannyian s én is szeretném, ha az asszociációk és a jövőképek pozitívabbak lennének, és remélem, hogy ez az oldal is segít abban, az itteni beszélgetések, a közösség hogy arra örömtelibb képek érkezhessenek. Nagyon köszönöm ezt képet és ha átkerül az épített környezetbe, akkor természetesen a három disznó megvan rá. (szőke)
értékelés:

Úgy látszik ez az Estiskolán divatos, vagy sokak által szeretett, használt fényképezési helyzet, egy nagyon régi, valójában egy halott épület ablakmélyedéséből látunk kifelé, ahol egy bányászlámpa, egy karbidlámpa van az ablakmélyedés peremén, és kifelé látunk, erre a termésköves, szomszéd fal felé. Nyilván ez a kép az elmúlásról, az épített környezetről is szól, egy úgynevezett ferde, döntött kameraállásban fényképezték ezt a képet, amit manapság szintén előszeretettel használnak a fotós, de akár a filmes alkotók is. Én megkockáztatom, hogy maga az ablakmélyedés függőlegeseihez mérten igazából nehezen tudom eldönteni, hogy a jobbra dőlő felület dőlésszöge az azon a határmezsgyén belül van-e, hogy karakteres fellépésnek vagy dőlésnek fogadjam el, vagy azon a mezsgyén belül van, hogy csak megbiccent kicsit a kamera. Nem tudom ezt 100 %-osan eldönteni, és ez az érzet valószínűleg azért van meg bennem, mert maga a kamera kompozíciós rendje bele is vág ebbe az ablakmélyedésbe. Talán ha a mélyedésben lévő tárgy elmozdul jobbra, akkor erősebb lenne a kompozíció. Tehát egy kicsit úgy érzem, hogy esetleges a ferde kompozíció, ezáltal az árnyékok ritmizálása, például az ablakkivágából látható szomszéd fal árnyéka is nem 100 %-osan pontos. Ebből fakadhat az, hogy nem kap igazából fajsúlyozást az épületbelsőben leomlott falrész, az épületbelsőben lévő sötétség, ami itt egyfajta keretként szolgál, a kiégettsége miatt viszont az ablakon át látható rész sem kap elég súlypontozást. Nincs eldöntve, hogy hová fókuszál ez az üzenet pontosan; a belső világba, vagy a belső világ repedésén, kijáratán keresztül a külső világba. A kettő között hezitál az egész kép, és a ritmikai problémák énszerintem ebből a sramatirgiai bizonytalanságból áradnak. Ettől függetlenül az is egy picit a problémám, hogy keresem az alkotó és a jelenlévő üzenet közötti erős, szubjektív kapcsolatot és ezt nem 100 %-osan találom most. (szőke)
értékelés:

Igen igazad van Bara, most elmondhatnám, hogy a nyakendő végén lévő boltíves ajtóba beállhattál volna és onnan fényképezhetted volna magad, ahogy a fényképezőgép benn van a toronyban. De nem mondom ezt, hanem azt mondom, hogy pont az a humor, az az érzékenység, ahogy észrevetted ezt a nyakkendős alakulóteret, ezt a nem tudom mit, ebben benne vagy, anélkül, hogy látnánk embereket, ezt jónak tartom, itt megérezted, mi az, amitől személyessé válik egy ilyen rideg tér is. (szőke)
értékelés:

Valamilyen szakrális épület a 10-es 20-as évekből, ez valaminek a kupolája lehet, mint egy kis kaleidoszkópnál ezek a formák egymásba kapcsolódnak, és ez a középpont elcsúszik a bal oldalra és valahogy ettől a kupola ívei is megjelennek középen. Alapvetően a kép szimpatikus és mandalaszerű meditatív játékot látunk egy valós helyzetből kiemelve, valami azonban hiányzik a képből, ami egyrészt megintcsak azt mondom, hogy az alkotó személyes üzenete, személyes kötődésének megjelenése. A geometria keresést értjük, de megintcsak egy védekezést látunk, ahol a valós belső történést nem láthatjuk. Ez a kép jó önmagában, de mélyebbre lehet menni, mélyebbről lehet felhozni a belső történetünket. Fontos dolog észrevenni egy ilyen képi helyzetet, és azt mondjuk, hogy ezt inkább átsoroljuk a 13-as leckére, mert a köldöknél személyes emberit keresünk inkább. Ilyen kerékformát, amire azt mondhatjuk, hogy köldök, találunk a kocsikeréken, egy üveggolyóban vagy más tárgyban is, de ebben a képben az, amit Bara tud, nem tud előhívódni, pedig Barában megvan ez a többlet tudás, csak elő kell hívnia. A 13-asra 2 disznó, mert ha épület, akkor viszont pontosabbnak kell lenni egy ilyen geometriánál. (szőke)
értékelés:

A kérdés, hogy miért játssza egy döntött kameránál az alkotó, hogy gyerekes, de közben tanárnős is, és közben most egy ilyen játékkal és a döntéssel most meg vagyunk fogva. Főleg most a kereskedelmi tévéknél lehet látni, meg a fiatal filmeseknél, és ezt szoktam mondani, hogy attól még valami nem lesz érdekes, mert döntöm a kamerát, mert csálé a kép, attól még nem lesz történése a dolognak. Nem azért kell dekomponált képet alkotni, hogy majd attól kapjak egy ritmust, mert most a jobb oldali kéznek a karperecsora ugyanúgy vágott, nem biztos, hogy attól kerül helyre egy kompozíciós rend, mert elkezdem a kamerát tekergetni. És a gesztusrendszert se értem, mert egy ilyen kvázi kisgyermeki, kvázi csábító, de közben pedagógus szemüveggel, szóval nem értem az üzenetet, hogy most ez egy buja képeslap, vagy mi? Ha elkezdjük lehántani róla a rétegeket, akkor azt mondom, hogy a keze rossz, leengedjük, mert takar, elviszi a figyelmet, oké, visszadugom a nyelvét a szájába, oké leveszem a szemüveget, kiveszem a mű fröcskölést a képből, szóval a túlzásokat kitakarítom, akkor érdekes módon ugyanezzel a fejtartással, ugyanezzel a kameraállással és döntéssel máris egy elfogadható kép lenne, mert egyébként az ajtó két vonala pont jó helyen vannak és ott jó helyen van a feje, szóval jó lenne ez, de ez a maszk, ezek a maszkok azok, ami miatt nehéz odaállni az emberek elé, mert idétlenkedünk zavarunkban, holott épp mivel egymás között vagyunk és már sok mindenki volt zavarban, lehet akár nyitni is és ezeket a zavarból származó mű gesztusokat levetkőzni. Az alapért, ameddig sikerült a pedellussal ketten lehántanunk, kap egy disznót. De könyörgünk Barának, picit vegyen komolyan minket. (szőke)
értékelés: