Nagyon szeretjük a képet, én is és a pedellus is, nagyon közel van hozzánk, hogy ezzel a világos arcfelülettel és a sötét hátterekkel jól dolgozik az alkotó. Sokadszor mondom el, hogy szerintem fontosak a képek címei, de az is fontos, hogy a nézőt segítsük abban, hogy a cím valahova egy összetettebb, még jobban érthető közelségbe vigyen be minket nézőket. Nem tudom, hogy mennyire érthető. Keresem, kapaszkodom, hogy mi köze a bánathoz ennek, itt, ahol a száj gesztusai, a mimika nem jelenik meg, fogalmam nincs, hogy mitől bánat, a fotós a bánatos, vagy mi történik. Az a helyzet, mint a többi verbálfotó esetén is, hogy itt az történik az alkotási folyamatban, hogy a fotós készít egy portrét a modellről, majd a portrét megnézi otthon és hoz neki egy érzést, hogy egy bánatos hangulatot vél felfedezni és ezért ezt adja neki címnek és innentől neki a kép a bánatról szól és nem pedig az történik, hogy ő a bánatról szeretne csinálni egy képet és eleve, amikor a kép elkészül, már bánatként készül el, mert akkor az az érzés rajta lenne a képen. Így a fotós asszociációja van a képhez fűzve és nem a kép hordozza magában a bánatot és a néző nem biztos, hogy a bánatra fog asszociálni, mert a cím utólag lett machinálva rá. Tudnod kell, hogy mire megy ki a fuvar még a kattintás előtt, sűrítsd össze ezt a gondolatot és ahhoz a stílus és a forma már hozzá rendeződik, rendelődik, szinte magától. Ez egy disznó, és nem azért, mert rossz a kép, hanem mert mellémegy a feladat megoldásának. (szőke)
értékelés:

A cím részben értjük, hogy egy metrómegállónál a várakozó személyre vonatkozik, látjuk a megszokott nagyvárosi fílinget, az urbanizációs színkáoszt, amelybe még ez a bohócszerű pulóver is rásegít a folyamatos pulzálásra. A kép egészére egy barnás tónus jellemző, kivéve a szatyorral ott álló szereplőt, mégis ha egészben tekintem a képet, az a sejtésem, hogy sem kompozícióban, sem színvilágában nem akar valahogy összeállni a történet, leszámítva azt, hogy a neonfoltok balra húzzák a képet és az emberi figura jobbra figyel, jobbra nyit. Zavarosnak érezzük a képet, az az érzésünk, hogy ez a gép elkattintódott, nincs sűrítve a vizuális tartalma, erre szorgalmiként nem tudunk disznót adni. (szőke)

Mi lehet az ablakon túl?

Mint képek kell elemeznünk és nem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy mire vágyik az alkotó, tehát az én megjegyzésem az, hogy a kategóriákat el kellene olvasni, hogy biztos arra küldte-e az anyagot, mert akkor ha igen, megfogalmazódik a kérdés, hogy mire vágyunk, arra, hogy az elmúlt időszakot, egy múltidéző állapotot újra meg tudjunk élni, bár elég érdekes a látvány, az egyértelmű, hogy a lakatlan épületbelső egy felújított hely, tehát olyan vegyített az egész üzenetrendszere a képnek. Egy piros ablakkereten keresztül néz be a fotós a térbe, nagyon érdekes, hogy a képnél az alkotó véleményem szerint a térben lévő képzőművészeti formát valójában is egy képkeretként használja. Ha minden információt félrerakunk, ezt a talán dolgozóasztalt és a konyhaasztal szélét és a nyitott ablakot, és csak hunyorítve próbáljuk folthatásaiban szemlélni a képet, akkor amiről már többször is szó esett az Estiskolán, a vörös és a szürke festő kapcsolatrendszere az elsődlegesen domináns a történetben. Azt pedig már megállapítottuk, hogy főképp a plakátfestészetben, gondoljunk akár Uitz Béla híres mozgósító plakátjaira a század elején, a képzőművészet nagyon sokszor használja ezt valamifajta vibrációra, felhívásra a szürke és vörös kapcsolatát. Ez azt jelenti erre a képre visszavetítve, hogy a kép nem azért sugároz feszültséget, merthogy törött ablakokat és elhagyott szobabelsőt látunk, hanem az alapvető képzőművészeti szabályok miatt dinamizálódik a kép egy színkód rendszer miatt. Itt a szürkéhez soroljuk a poros és törött üvegfelületeket is. A kompozíció talán azért is szándékolt, mert az előtérben lévő üvegfelület törésközpontja hasonló helyen van, mint a háttérben lévő félig nyitott ablak. De tárgyi rekvizítumai miatt inkább dokumentumfotónak tekinteném ezt a képet, mert a képen szereplő tárgyak belógnak, esetlegesek az elhelyezésben. Sűrítettebben, ezekre a konkrét tárgyakra is igaz, hogy a káoszt nem tudom használni a káosz ábrázolására. (szőke)
értékelés:

Ezt most megint elmondjuk, mint már tettük pár képnél, hogy káosszal nem ábrázolunk káoszt, véletlen kimetszésből, talált helyzetből nem lesz csendélet. Kompozíció nem alakul csak úgy ki magától attól, hogy a fotós választ egy képkivágást, ettől még a képkivágáson belüli történet kusza marad és attól, hogy ezek a pécsi lakatok össze vannak egymással lakatolva, ettől még ez kuszaság marad. Ez tehát nem csendélet. (szőke)

Három disznó, elsősorban azért, mert nagyonis használ egy olyanfajta asszociációs rendszert, amely következik az előző leckék megoldásaiból. Nagyon sok mindent elindít a kép. Nem csak ritmusokat, hanem valós asszociációkat is és ahogy pár képpel ezelőtt felvetettem azt, hogy ha valaki nem kapja meg a maximás pontszámot és úgy érzi, hogy akar foglalkozni a problémával, akkor azt örömmel vesszük, ugyanígy azt mondom, hogy ha Bara képes ezzel a tízes leckével foglalkozni tovább, akkor nyugodtan készíthet, nem a vízről és nem a csigáról, továbbgondolva ezt még variációkat. (szőke)
értékelés:

Egyik kedvenc fotóművészem Rodcsenko "Balconies" c. képe inspirált...

A remake-ot végülis teljesíti a kép, a cím is segít a főhajtásban, tisztelgésben. (szőke)
értékelés: