Séta

Egy fekvő formátumú képben ahhoz a problémához szeretnék visszatérni, ami Feri munkája kapcsán felmerült, és ott az fogalmazódott meg, hogy túl szűkre van vágva a képi információ. Itt pedig fordított helyzet van, véleményem szerint több a képen látható jelzés, mint amit a valódi üzenet tartalmaz, túl tág a kép, a mi elképzelésünk szerint egy plakát és az előtte elhaladó emberi alak, és sejthetően a plakáton látható emberek, ezek ellentétes mozgása adja a kép játékát, izgalmát. Egy kimerevített állókép előtt látható mozgásban lévő ember filozófiai kettőssége adja a képnek a lényegét, de a beküldött kompozíció sokkal tágabb, egy másik kép sarka, konnektorok, szóval szűkítenénk, azt kell mondani, hogy most nincs eldöntve, hogy a fényképész mire akar fókuszálni, fű fa, virág, bokor is belecsúszik a képbe. A megfigyelés nagyon jó, de nem sűrített a mondanivaló, az irány jó, de azt mondanám, hogy javítani a leckét. Egy disznó az alapötletért. (szőke)
értékelés:

Álom?

A kép egy abszurd és szürrelis de belsőépítészeti geget mutat, egy lábas fürdőkádat, amelynek az oldalát kivágták és kanapéként üzemel. A kép egésze valójában enteriőr, nem a házi feladat csendélet rovatába tartozik, enteriőrként meg nincs feladva ilyen lecke, szorgalmiként tudom értékelni a képet, és továbbra is azt mondanám, hogy beszéljetek a csendéletről, félreértések vannak. Ha viszont mint enteriőr szemlélem és mint szorgalmi, akkor nagy kérdés, hogy a fotós mit ad hozzá ahhoz a látványhoz, amit a belsőépítész, a dizájner megálmodott. Minden az, ami valójában a dizájner álma, víziója, a beállítás, a fények és a tárgyak rendje, tehát enteriőrként az emlékkép kategória ez a munka. Ilyenkor ha nem félünk, hogy a teremőr megver minket, akkor azért nem árt a fotósnak is hozzátenni valamit a látványhoz, egy csokor virágot odadobni, vagy egy embert beleültetni a kádba. (szőke)

Bánat

Nagyon szeretjük a képet, én is és a pedellus is, nagyon közel van hozzánk, hogy ezzel a világos arcfelülettel és a sötét hátterekkel jól dolgozik az alkotó. Sokadszor mondom el, hogy szerintem fontosak a képek címei, de az is fontos, hogy a nézőt segítsük abban, hogy a cím valahova egy összetettebb, még jobban érthető közelségbe vigyen be minket nézőket. Nem tudom, hogy mennyire érthető. Keresem, kapaszkodom, hogy mi köze a bánathoz ennek, itt, ahol a száj gesztusai, a mimika nem jelenik meg, fogalmam nincs, hogy mitől bánat, a fotós a bánatos, vagy mi történik. Az a helyzet, mint a többi verbálfotó esetén is, hogy itt az történik az alkotási folyamatban, hogy a fotós készít egy portrét a modellről, majd a portrét megnézi otthon és hoz neki egy érzést, hogy egy bánatos hangulatot vél felfedezni és ezért ezt adja neki címnek és innentől neki a kép a bánatról szól és nem pedig az történik, hogy ő a bánatról szeretne csinálni egy képet és eleve, amikor a kép elkészül, már bánatként készül el, mert akkor az az érzés rajta lenne a képen. Így a fotós asszociációja van a képhez fűzve és nem a kép hordozza magában a bánatot és a néző nem biztos, hogy a bánatra fog asszociálni, mert a cím utólag lett machinálva rá. Tudnod kell, hogy mire megy ki a fuvar még a kattintás előtt, sűrítsd össze ezt a gondolatot és ahhoz a stílus és a forma már hozzá rendeződik, rendelődik, szinte magától. Ez egy disznó, és nem azért, mert rossz a kép, hanem mert mellémegy a feladat megoldásának. (szőke)
értékelés:

Alulról

Talán ebből a fajta kutatásból láthattunk az Estiskolán, itt az Eiffel torony látható, de mégis azt mondanám, hogy anélkül, hogy tudnánk, hogy mi ez az építmény, mintha egy ékszert látnánk, másrészt meg a szimmetrikus szerkezet ebből a beállításból a mandala formára, egy geometrikus formára utal és igazából az éjszaka sötétjében lévő környezet bekeretezi ezt a fényárban lévő alulnézeti monstrumot. A kép alaptónusa bordós-barnás és arany okker hangulat jellemző, és mint egy csipketerítő, körbe van szegve egy kis gyöngysorként felfogható vonallal. Annyi megjegyzésünk lenne a köldök rovatra, hogy egy picit határon van a túl szimmetrikus és a balra húzódó ritmus között. Nincs eldöntve, hogy mennyire tud súlypontozni balra, a középpontossága a képnek meg valamiért olyan, mintha három adag süteményt etettek volna meg velem. Az első adag jó, de amikor harmadszor kell ugyanazt a habos krémest megennem, megüli a gyomrom. Nem tudom eldönteni, hogy miért van ez. Köldökként elfogadható ez a lecke, de azt kérjük, hogy mivel ez az irány elindult és ez jó, az alkotó foglalkozzon ezzel a leckével továbbra is, mert fontos lenne, hogy még többet láthassunk ebből. (szőke)
értékelés:

Késésben

A cím részben értjük, hogy egy metrómegállónál a várakozó személyre vonatkozik, látjuk a megszokott nagyvárosi fílinget, az urbanizációs színkáoszt, amelybe még ez a bohócszerű pulóver is rásegít a folyamatos pulzálásra. A kép egészére egy barnás tónus jellemző, kivéve a szatyorral ott álló szereplőt, mégis ha egészben tekintem a képet, az a sejtésem, hogy sem kompozícióban, sem színvilágában nem akar valahogy összeállni a történet, leszámítva azt, hogy a neonfoltok balra húzzák a képet és az emberi figura jobbra figyel, jobbra nyit. Zavarosnak érezzük a képet, az az érzésünk, hogy ez a gép elkattintódott, nincs sűrítve a vizuális tartalma, erre szorgalmiként nem tudunk disznót adni. (szőke)

A Piros szék

Maga a kép önmagában a piros szín választása miatt egy hetvenes évekbeli rakott terméskő fal előtt elhelyezett székkel hozza a maga pop-artos hangulatát. Az egész képet a síkra redukáltság hatja át, ebből kilóg a szék négy lába, ami utal valamennyire a térre, perspektívára, de ha megnézzük a szék kamerával szembeállított pozícióját, a vörösben sincsenek részletek, egy sík foltként jelenik meg, ez ugyanígy érvényes a falra és a szeméttel teli talajra is. Innentől fogva ezt igazából inkább ritmikai játéknak tekinthetjük, Czóbel szerette ezeket a színeket, tehát egy festészeti játékot is látunk. Érdekes módon vonzódtok ehhez a vörös-szürke jelenléthez, ez se egy nyugodt kép, jelen van ez a vörös és a szürke is, a csendélet filozófiája azonban nem azonos a képen megjelenő rendszerrel. Ha gondoljátok, a csendéletről elkezdhetünk a fórum rovatban egy beszélgetést és körbejárhatjuk, mert valamifajta filozófiai vagy szemléletbeli félreértés lehet, mert nagyon küzdötök ezzel a látszólag egyszerűnek tűnő házi feladattal. Az én véleményem szerint ez a kép nem felel meg a csendélet kategóriának, szorgalmiként egy disznót tudunk adni. (szőke)
értékelés:

Talány
Mi lehet az ablakon túl?

Mint képek kell elemeznünk és nem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy mire vágyik az alkotó, tehát az én megjegyzésem az, hogy a kategóriákat el kellene olvasni, hogy biztos arra küldte-e az anyagot, mert akkor ha igen, megfogalmazódik a kérdés, hogy mire vágyunk, arra, hogy az elmúlt időszakot, egy múltidéző állapotot újra meg tudjunk élni, bár elég érdekes a látvány, az egyértelmű, hogy a lakatlan épületbelső egy felújított hely, tehát olyan vegyített az egész üzenetrendszere a képnek. Egy piros ablakkereten keresztül néz be a fotós a térbe, nagyon érdekes, hogy a képnél az alkotó véleményem szerint a térben lévő képzőművészeti formát valójában is egy képkeretként használja. Ha minden információt félrerakunk, ezt a talán dolgozóasztalt és a konyhaasztal szélét és a nyitott ablakot, és csak hunyorítve próbáljuk folthatásaiban szemlélni a képet, akkor amiről már többször is szó esett az Estiskolán, a vörös és a szürke festő kapcsolatrendszere az elsődlegesen domináns a történetben. Azt pedig már megállapítottuk, hogy főképp a plakátfestészetben, gondoljunk akár Uitz Béla híres mozgósító plakátjaira a század elején, a képzőművészet nagyon sokszor használja ezt valamifajta vibrációra, felhívásra a szürke és vörös kapcsolatát. Ez azt jelenti erre a képre visszavetítve, hogy a kép nem azért sugároz feszültséget, merthogy törött ablakokat és elhagyott szobabelsőt látunk, hanem az alapvető képzőművészeti szabályok miatt dinamizálódik a kép egy színkód rendszer miatt. Itt a szürkéhez soroljuk a poros és törött üvegfelületeket is. A kompozíció talán azért is szándékolt, mert az előtérben lévő üvegfelület törésközpontja hasonló helyen van, mint a háttérben lévő félig nyitott ablak. De tárgyi rekvizítumai miatt inkább dokumentumfotónak tekinteném ezt a képet, mert a képen szereplő tárgyak belógnak, esetlegesek az elhelyezésben. Sűrítettebben, ezekre a konkrét tárgyakra is igaz, hogy a káoszt nem tudom használni a káosz ábrázolására. (szőke)
értékelés:

Az idő kereke

Egy késő barokk épület, egy malom külső boltíves malomkereket védő termeit látjuk, amiben a malomkerék körül járódeszkákat láthatunk. Nagyon jó hangulata van a képnek, de azért azt mondanám, hogy ha a barokk felől közelítjük, márpedig elég egyértelműen látszanak a süvegboltívek, akkor a barokkban pont azt szeretjük, hogy ezekkel a terekkel játékosan dolgoznak, a probléma pedig az a képpel, hogy ha látom az ívek ritmusát, akkor miért nem hagyom meg, miért nem keresek egy olyan helyet magamnak, ahol a harmadik ív is jól ritmizál? Ettől elveszik az elsődleges üzenet a három ív játéka, és marad nekünk a keresés, hogy az íveken belüli információkat próbáljuk értelmezni, a lapátokat, fenyőfa deszkákat és más rekvizítumokat. De ezek zavarosak ahhoz, hogy a képen egységet képviseljenek ritmikában. Nincs eldöntve, hogy most mint egy bevásárlólista tekintünk a képre, hogy minden meglegyen, a malomkerék, a virágzó fa, az ablakmélyedés és a járópallók, szögek, vagy pedig ez a boltív játék a fontos. (szőke)
értékelés:

A lakat

Ezt most megint elmondjuk, mint már tettük pár képnél, hogy káosszal nem ábrázolunk káoszt, véletlen kimetszésből, talált helyzetből nem lesz csendélet. Kompozíció nem alakul csak úgy ki magától attól, hogy a fotós választ egy képkivágást, ettől még a képkivágáson belüli történet kusza marad és attól, hogy ezek a pécsi lakatok össze vannak egymással lakatolva, ettől még ez kuszaság marad. Ez tehát nem csendélet. (szőke)

Lepke

Bara, a Lajostól kérdd már vissza a fényképezőgéped, mert lefotózta a lepkédet. (szőke)

Kagyló

Három disznó, elsősorban azért, mert nagyonis használ egy olyanfajta asszociációs rendszert, amely következik az előző leckék megoldásaiból. Nagyon sok mindent elindít a kép. Nem csak ritmusokat, hanem valós asszociációkat is és ahogy pár képpel ezelőtt felvetettem azt, hogy ha valaki nem kapja meg a maximás pontszámot és úgy érzi, hogy akar foglalkozni a problémával, akkor azt örömmel vesszük, ugyanígy azt mondom, hogy ha Bara képes ezzel a tízes leckével foglalkozni tovább, akkor nyugodtan készíthet, nem a vízről és nem a csigáról, továbbgondolva ezt még variációkat. (szőke)
értékelés:

Mircica vágya
A "Mircica vágya" című kép javítása.

A javítás sokat segített a zavar csökkentésében, kompozícióban jobb az egész, de elkezdtünk gondolkodni, hogy miután a kompozíció rendbe jött, mi lehet mircicica vágya, mert ebből a képből erre elég nehéz rájönni. Nagyon szép, festői kompozíciós tanulmány és ez működik is, de hogy mi a vágya a cicának és a vágyán keresztül Barának mi lehet a vágya, erre nem tudunk rájönni. Ez a kép a vágy kategóriát nem teljesíti, ennek oka talán kereshető a képkivágásban is, nem elég erős az a képi megjelenés, amit látunk, ahhoz, hogy a kint és bent, a kimenés vagy bejövés, a játék vagy a vadászás, szóval ami egy macskához köthető vágy szimbólum lehet, megjelenjen a képen meggyőző formában. (szőke)

Rodcsenko emlékére
Egyik kedvenc fotóművészem Rodcsenko "Balconies" c. képe inspirált...

A remake-ot végülis teljesíti a kép, a cím is segít a főhajtásban, tisztelgésben. (szőke)
értékelés:

Odaát 2
Az "Odaát" c. kép javítása

Itt egy javításról van szó, úgy érzem, hogy az előző megjegyzéseinkből építkezett és azt hiszem teljesítette azt a feladatot, ami felmerült a képpel kapcsolatban. Köszönjük. (szőke)
értékelés:

Összetört álom
Összetört álom

Két képet kaptunk megoldásként, mind a két képet kérte az alkotó, hogy helyezzünk el az oldalon. Véleményünk szerint mind a két kép ugyanazzal a problémakörrel dolgozik, csak annyi történt, hogy az élesség állítása változott meg. Mind a két kép önmagában érdekes kísérlet a tükröződésekkel, de a két kép gyöngíti egymást. Elsősorban azért, mert a fotós gondolatvilágában a varázsló, aki maga a fotós, trükkjének eszközét buktatja le. A két kép egymással párhuzamba állítva elveszíti azt a varázst, ami önállóan értelmezve megjelenik és így egy technikai játékká válik csak az, amit látunk, miközben meggyőződésünk, hogy az alkotó ennél többet szeretett volna megmutatni. Ha tisztázottak a gondolataink, akkor ha képesek vagyunk magunkkal távolságtartóak lenni, ki tudjuk választani azt az egyet, ami jól megmutatja azt az üzenetet, ami belőlünk árad, tehát a kettőből egy többet ér, mint a kettő együtt. Mi a felső képet tartjuk erőteljesebb, izgalmasabb üzenetnek, dolgoztat, mint nézőt, tehát a felső kép kapja a három disznót. (szőke)
értékelés: