Boldog Karácsonyt! :-)

A belga Front 242 együttes az EBM (Electronic Body Music) stílus egyik alapítójaként 1981-ben alakult. Az EBM tulajdonképpen az ipari zene, és az 1970-es-80-as évek fordulójától fellendőlő elektronikus hangszerek "házasítása", elektronikus alapokra való átültetése. Az együttes hazánkban az 1988-as Headhunter című számával lett igazán sikeres, azonban mindeddig nem volt koncertjük Magyarországon. Ezt az űrt pótolta a 2008. december 6-ai koncertjük a budapesti Sportmax 2-ben, ahol természetesen a legkedveltebb számaikat játszották. A nap, mint szombat, asztrológiailag a Szatrunusz uralma alá tartozik, csakúgy, mint az ilyen szigorú, rendkívül precízen pontos ütemvilágú, szigorú zene, ahol színvilágban is a sötét, mély színek és a fekete dominál, ami szintén ide tartozik, így azt lehet mondani tökéletesen passzolt egymáshoz a nap, a zene és a színvilág. :-)
   Az előzenekar a magyar Interzone Inc. együttes volt. Meglehetősen ígéretes zenéjüket sajnos a hangzásból (keverésből) adódóan kevéssé lehetett jól megismerni, mivel egy fémesen kristálytiszta elektronikus ipari zene helyett sajnos csak egy zavarosan döngő masszát lehetett hallani, ami természetesen nem az együttes hibája.
   A Front 242 hangzására már jobban odafigyeltek a technikusok, így az már sokkal élvezhetőbb volt, habár itt meg néha túl élesek voltak a magasabb hangok, és továbbra is túl erős a basszus, tehát nem volt igazán tiszta hangzás ekkor sem. Persze ehhez azt is le kell szögezni, hogy a helyszín akusztikailag nem igazán alkalmas ilyen jellegű rendezvények megszólaltatására. A közönség ettől függetlenül hálás volt. Azonnal teljes lázba jött, amikor végre megszólaltak az nyitó dal, a Modern Angel első hangjai, és ez a lelkesedés megmaradt mindvégig, a zárásként a legsikeresebb számukat, a már említett Headhuntert játszó együttes előtt. Szintúgy nagy örömmel fogadták a többi sikert is, mint pl. a Take One, Moldavia, Funkhadafi, Don't Crash, Lovely Day stb..
   A koncert végén az együttes még két ráadást adott, majd végleg levonult a színpadról. A közönség persze sajnálta, hogy már vége is az előadásnak, de alapvetően tényleg azt lehet elmondani, hogy ez a majd' másfél órás koncert jó buli volt, és a 20 éves lemaradás pótlása mellett a zene, az együttes és a koncert hangulata miatt is nagyon érdemes volt ott lenni.

Ez egy 8 részből álló képsorozat, egyrészt szerintem amivel dolgozott az András, az a telefon talán nem olyan felbontású, nagyon szemcsések, raszteres a képsorozat. Ez az én véleményem, de azok a szintű munkák, amiket eddig az András küldött, amik kapcsolódtak valahogyan hozzá, a belső történeteihez, véleményem szerint itt ezek most annyiban kapcsolódnak, amennyiben az András elment erre a rendezvényre. Az igaz, hogy egy képsort látunk, mert látunk vagy nyolc darab képet, de semmilyen szinten nem érzem azt, hogy igazából ez egy sűrített anyag lenne. Túl sok részlet jelenik meg a képeken önállóan, ezek egy része informatív, de túl apró, az emberi fejeket talán fel lehet fedezni, a betűket, transzparenseket, szpotlámpákat, nekem igazából az a problémám, hogy a képsorozata, amit elküldött nincs súlypontozva, nincs eldöntve, hogy miért is csinálta meg, azon túl, hogy ez számára egy nagy dolog, hogy elment egy ilyen angolszász programra; nem hiszem, hogy sikerült bevonnia ebbe a történetbe bennünket. Attól, hogy címeket ad egy-egy képhez, köszöntés, szól a zene, fényjátszma, stb, nekem kompozíciós és vizuális szempontból a vörös köd, a félhomály és a fényfürdő, mind ugyanaz, csak más szűrőt tettünk fel az optika elé. Én értem és elfogadom, hogy ez egy olyan multikulturális vizuális játék, olyanfajta koncerten lehetett az alkotó, ami a hanghatásaival, a mozgásaival, a légkörével és mindennel nagyon hatásos, de ez így a képeken nem jön át. Így most egy régi újság tudósításából egy ilyen fénymásolt üzenettöredék jön át. Számomra nem működik ez a képsorozat, én visszaadnám. Az jut eszembe, hogy az András odatette magának a hangzóanyagát is, tehát hogy mi volt ez a koncert, és ugyanezt tapasztalom abban is, hogy aki ott volt, annak biztosan visszaidéz emlékeket, de aki nem volt ott, annak élvezhetetlen a zene is. Nem tudom értelmezni a zenét sem, pedig ismerem a Front 242-t még régről, de ebből csak azt hallom, hogy vagy szünet van és éppen beszélgetnek, vagy pedig egy nagy, túlvezérelt jel; és a képeknél is ez van, hogy nem áll össze a történet. Nem tudjuk, hogy mi történt ott. Még azt sem érzem a képeken, hogy a neoavantgárd filozófiája tükröződne rajtuk, ahol az alkotó a polgári társadalom résztvevőit sokkolni akarja a képzőművészeti alkotáson keresztül. De ez nem egy ilyen képzőművészeti akciósor, amit elküldött, nem érzem rajta ezt a dühöt és tudatosságot rajta, hogy elveszem tőlük a kódot és azért küldök ilyent, ami nehezen kódolható, mert dolgoztatni akarlak benneteket, és büntetni azzal, hogy nem kerültök közelebb a történetemhez, hanem egyszerűen ez a történet nem megközelíthető így. Természetesen lehet látni, hogy ez egy nagy koncert volt, sok ember volt, és? Semmilyen érzelmi örömben nem von be engem az András ezzel. A riport leckére beküldött alkotásoknak is ugyanúgy hozniuk kell azt az erőt az üzenetnek, mint az András más képeinél is, ahol az élmény nagyon erős. Én ezt visszaadom ismétlésre. (szőke)