Augusztus 3-án délután a gépembe belefolyt a Rákos-patak, és valahogy rá kellett venni a vizet, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjön belőle... ;-) Ma, aug. 6-án este lekpatam ezt a kis "csendéletet", mielőtt összeraktam volna... Először a csendélet leckébe szántam, de mégis inkább szorgalmi.

Alapvetően a leirat és a történet érthető, lényegében elfogadható; a mai fotográfia különböző Zoom meg ilyen magazinokban vannak ilyenfajta, ún. műtermi felvételek, ebbe a kategóriába helyezném el, a kínai levesestállal együtt, de megmondom őszintén, ennyi, és nem több ez a kép. Köszönjük, és remélem, hogy meg tudtad oldani ezt a feladatot. (szőke)

Ösztönösen belémötlött ötlet, mi önkép lett.

Egy önportrét látunk, amiben az alkotó egy homogénnek mondható háttér előtt egy szemmel láthatóan erős fotoshop-hatással létrehozott egy olyan maszkolást, amiben szinte az utolsó szőrszálacskát is élessé tette, nem értek annyira hozzá, hogy ezt hogyan lehet, de a képen akár egyenként meg lehetne számolni a hajszálakat. Az optikába tekint az alkotó, egy furcsa, majdnem személyigazolványképre emlékeztető képet látunk, valami egészen furcsa álomképpel vegyítve. Egy olyan fajta megmérettetésnek tűnik, egy olyan üzenet, ahol minden pontos, minden precíz, és mégis van az egészben valami őrült, valami einsteini, és talán ha a szemeket nézzük, a tekintet látszólag bátornak látszik, mégis egy kissé riadtnak tűnik, sőt, mintha a két szem nem azonos üzenetet közvetítene. Egészen biztos, hogy ezek a folthatások tudatosak, ahogyan az alkotó alkalmazza, és tudja, hogy a kép erős önironikus hatást kelt. Ugyanakkor ez az önirónia egy erőteljes belső szomorúságot is palástol, és ezzel azt az üzenetet próbálom a kép mellé küldeni, hogy nyilván el fogunk jutni arra a pontra is, hogy az András ezeket a maszkokat megpróbálja majd félretenni, amit technikával hoz létre, és a valódi Gimesi Andrást fogjuk látni. Ettől függetlenül a képet jónak tartom, és jár érte a két citromdisznó. (szőke)
értékelés:

Akkor és most... Az egyik kép 1973-ban, a másik 2008-ban készült.

Gondolom a két kép közti különbségre utal a szám, és nagyon örülök, hogy egy hasonló pozícióban, pózban egy korabeli kép, ahol egy kerámia nyuszi van a kisgyerek kezében, a másik kisgyerek kezében meg egy festett cica, és a két beállítás egészen hasonló. Egy másik kép kapcsán felvetődött, hogy hogyan lehet fedésbe hozni a jelent a múlttal, és látszik, hogy ez érdekli az alkotókat, az átalakulás; ez egy jó ötlet, hogy nagyjából hasonló pozícióban akarjuk ezt létrehozni, viszont kérdésessé teszi ezt a kép keretezése, ami egy látszólag régi, tépett fotósarok-forma, gondolom fotoshop trükk, de azt az egyszerűséget, amit az A-B verzió a mostani időszakban több ilyent is fogunk látni, ahol az alkotók akár társaikkal akár tükrökkel maguk megfelezése időben játszanak el ezzel a kollázstechnikával – de ez szerintem nem igényli ezt a maszatolást a kép szélén, mert ez egy bizonytalanság, amit ráadásul kétszer aláhúzok. Még Tóth József (Füles) nevét említeném meg, aki egy egész albumot szentelt annak, hogy felkereste a fotós kollégáit, kért tőlük gyerekkori képet, és beállította őket ugyanabban a pózban a jelenkorban, és nagyon érdekes képpárokkal dolgozott. (szőke)
értékelés:

Gimesi András szorgalmi képét látjuk, bár ezt át is tesszük, mert át kell a család kategóriába. A kép egy portré egy idős hölgyről, és nagyon fontos az, hogy egy fontos jelzés, hogy a hölgy nem a kamerába néz, hanem elmereng. Mintha... bátortalanul mondom, de jelentése van annak, hogy egy modell balra vagy jobbra néz, a kép megfejtésénél egy szabály, hogy a múlt a baloldal, a jövő a jobboldal, tehát ha a modell bal felé néz, az inkább a múltat jelenti, és fordítva a jövőt. Ebből a szempontból jelentőségteljes, és illő, hogy a hölgy itt balra néz, egy út végén állva mintegy.

A grafikai stúdiumoknál portréknál nagyon sok ún. szabadiskolában alkalmazták azt a technikát, hogy amikor már a festő két-három napja a modellel dolgozott, és készítette a félíves portrét, akkor lehette látni, hogy a fotós elővett egy tükröt, háttal fordult a képének, és elkezdte a tükörből nézni a képét. És ilyenkor az történt, hogy attól, hogy egy tükröztetett képet látott, azonnal felfedezte, az arányait, a ritmusait, hogy hol billen a kép, és vissza tudott térni az eredeti képhez, és amiket már belenézve magát a képbe nem látott meg, így a tükröztetett verzióban rögtön új szemmel tudott látni. Ha itt megnézzük egy tükröztetett verzióban a képet, akkor rögtön láthatjuk, hogy mennyire mást jelent egy jobb felé kitekintő dekomponált kép. Ha a két képet, amit egymás alá fogunk tenni majd, megnézzük, akkor látható, hogy az egyik egy lemondó és szomorúbb helyzet a másik pedig egy életigenlőbb. És noha semmit sem módosítottunk rajta, mégis, még a fények is az egyik képen fáradtabbak egy picit. Egy másik fontos dolog, hogy van egy hátterünk, ez egy ilyen rakott kő fal, és a modell az előtérben. Van itt két dolog, a világítás és a mélységélesség. A mélységélesség egyszerűbb, mivel a modell közel van a háttérhez, az alkotó talán a technikai lehetőségei miatt is nem tudta a mélységélességet annyival csökkenteni, hogy az ne konkuráljon a hölgy arcának struktúráival. A kétfajta struktúra itt egymás hatását gyengíti. A világítás ezen a képen a modell arcának a térbelisége olyan, mintha ki lenne terítve, ki lenne préselve két dimenzióba. Ugye azt tudjuk, hogy a fej formája nagy vonalakban ráilleszthető egy tojásra, ez a forma a képen nem jelentkezik, hanem két dimenziós marad, és ezt azzal tudta volna az alkotó javítani, ha a fény útjába akár egy papírlappal vagy más tárggyal betakar, és ezzel takarja a fület, a nyakat, és ez még egy fontos kérdést felvet, hogy amikor valakit ábrázolunk, akkor mi a cél; idealizáljunk vagy a testet a maga szocio-valóságában mutassuk meg. Márpedig ennél a képnél én nem feltételezem, mert a környezet nem erre utal, hogy a szociorealisztikus ábrázolás a cél, akkor pedig kell annyira figyelmesnek lennünk a modellel - nem jó szó az idealizálás, igazából ennek a képnek mivel a múltbanézés is a szerepe, a harmóniára törekszik a kép – akkor erre való a fotós technikai tudása, pl. a szórt fény, nem a reflexek, hanem az árnyékolással, takarással történő ’trükközés’. A cím is erre utal, hogy nem egy idős néni az utcából, hanem a nagymama. Ez a szó és a hozzátartozó üzenetrendszer egyértelműen egy tiszteletet sugároz, amit a fotós a maga eszközeivel ezt meg kell, hogy valósítsa. Ezt azért akár utólag is, akár labor vagy digitális technikával is meg lehet persze oldani – ez a maszkolás. De a fotós a maga dolgát is megkönnyíti, ha már ott, a kép készítése pillanatában is megteszi ezt. Még egy dolog – a ruha. Vagy meg tudjuk beszélni a modellel, hogy milyen ruhát vegyen fel, vagy adott szituációban dolgozunk. Itt egy világos ruha van a hölgyön, és ez szintén konkurál az arccal, tehát ez is kívánta volna az árnyékolást. Tehát én ezt a leckét elfogadom, mint házi feladatot, és a család kategóriában jónak tartom, de ismétlésre visszaadom. Nagymama van, idő van, szeretet van, csodálat van – tiszteletnek is kell lenni. Sőt, a pedellussal egyetértésben egy öt képes portfóliót kérek ebben a témakörben feldolgozni. (szőke)

Az idő relatív, így az is, hogy honnan nézzük... és mennyire feszítjük...

Egy tárgyközelit látunk, amiben elsősorban a felületek, ezek a szobrászati felületek érintkeznek egymással. Nyilván ez a geometrikus rendszer adott volt a képzőművészeti alkotásból. Egy szimmetrikus helyzetet látunk, és nagyon sok mindent nem is jegyeznék meg erről a képről, csak annyit, hogy mindig elgondolkodtató, hogy amikor valamilyen szobrászati vagy képzőművészeti, tehát pl. festészeti eljárást utána fényképen ábrázolunk. Nagyon fontos ilyenkor, hogy olyan szintű legyen az újraértelmezés, hogy ne elsődlegesen az eredeti, az alkotói folyamat legyen a domináns, hanem a fénykép, a síkbeli ábrázolás. Úgyhogy köszönöm szépen. (szőke)

Egy átépítés alatt levő irodaház, amiből előbb-utóbb egy át-épített környezet lesz...

Elolvastam a hozzáfűzést a képhez, meghallgattam, megnéztem a képet, álló formátumú kép, ahol a perspektíva szabályai szerint ezek a vasúti sínek, ezek az oszlopok tartanak valahová, a képen kívülre, ha nem tudnánk, hogy ez egy épület alsó gépállásból, akkor akár egy Vasarely kép is lehetne átszínezve. Ez mind rendben is van. De itt is, továbbra is, azt szeretném megfogalmazni, hogy kedves András, még az épített környezet lecke házifeladatban is keresd magad, keresd a kézjegyedet, nem személyes ez a kép, nem szűrődik át semmi rajta azon kívül, hogy ezt megláttad, a látványt beküldted, hogy mitől válik ez megismételhetetlenül a te munkáddá – és nem tudom elfogadni azt a választ, hogy attól, hogy te kattintottad el a gépet. Azok az egyenesek, amik ott talán az ötödik emelettől még sűrűbben futnak, hogy ott lehetne máshogyan komponálni, tekerni ezt a kamerát, de nem is dolgom megmondani, hogy itt kompozícióban mit kellene tenni, de hogy nem értem továbbra sem, hogy mitől a te képed ez, hogyan szűrődik át a világ rajtad a kép nyelvével, ezt továbbra sem tudom megmondani. Ráadásul már nem az első leckénél tartunk, hanem a tizenhármasnál, ahol azt gondolom, hogy joggal várható el, hogy egy csomó feladatot végignéztél, végigolvastál, hogy szűrd át magadon, jelenjen meg a szellemiséged valamilyen módon a képben. Te választod ki a témát, de keresd a kézjegyedet, és kérném, hogy ezt a leckét ismételd. (szőke)