Tünde ezt a képet szorgalmi témakörbe küldte, aztán a többiek rábeszélésére tettük át a Csendélet kategóriájába – meg kell mondjam, azért sokat nem kellett győzködni, hogy ez hova való, hiszen szívem szerint én magam is oda tettem volna. Mondhatnánk azt, hogy a csendélet az tárgyak viszonya és akkor hol vannak ezen a képen tárgyak, mert ezen egyetlenegy virágot látunk, azt is tulajdonképpen csak a sötétből derengve előbújva, tehát hogy ez most miért csendélet. Akkor én azt mondom, hogy igen, a klasszikus csendélet felfogáshoz képest ez egy következő szint és azért tudom elfogadni, mint megoldást, mert ennél a képnél pontosan a hiány az, ami ezt a viszonyrendszert mozgásban tartja, az a hiány, ami a sötétből nem derül ki. Ez a hiány, ez a formai játék az, ami tulajdonképpen beemeli ezt az egészet ebbe a kategóriába, amit úgy hívunk, hogy csendélet. Amivel nem biztos, hogy 100%-ig egyet tudok érteni, az maga a kompozíció, a képen szereplő virágforma elhelyezése. Most egy picit úgy érzem, minthogyha nem lenne biztos az alkotó, hogy mit is akar és hogy is akarja mondani és akkor ide sikeredett. Mondok két irányt. Az egyik az, hogy azt mondjuk, hogy a klasszikus kompozíciós irányt követjük és akkor, mivel a képben van egy ilyen átlós elhelyezkedés a virágban is tulajdonképpen egy elnyújtott háromszöget látunk, tehát azt mondom, hogy akkor a képnek a bal oldali fölső sarkát azt ahhoz a kis virágcsücsökhöz kellene igazítani, tehát onnan kéne indítani az egészet. Minthogyha egy arcot néznénk, bal oldali irányból jobb oldal felé kommunikál, tehát akkor jobb oldalon kellene nagyobb helyet hagyni. Ha ezt el tudjuk fogadni, hogy fogjuk fel ezt úgy, mint egy portrét, akkor ez az egyik megoldás. A másik irány, a dekompozíció az pedig az, hogy ha ezt a jobb oldalra húztam át, akkor a bal oldalon lényegesen többet kéne hagyni ahhoz, hogy a tömeg legyen maga az, ami ezt a finom kis jelzést mozgásban tartja. Másképp mondva, ehhez a mennyiséghez, amit itt most látunk, ha a mérlegserpenyőbe beletesszük magát a virágformát a tónusaival, fényeivel és árnyékaival, akkor a másik serpenyőbe többet kell tennünk, pontosan azért, hogy ez a maga könnyedségével lebeghessen. Szóval mondom, nekem kompozíciós problémám van. Tünde lesz a megmondhatója, hogy ez mennyire jó meglátás, hogy egyetért vele vagy sem. Én két csillagot tudok erre most adni, úgy, hogy egyébként azt kell mondjam, Tünde nagyon is érti és érzi ezeket a dolgokat, és nagyon örülök neki, hogy ilyen bátran hozzá mer nyúlni ezekhez a leckékhez és arra szeretném őt bátorítani, hogy csak így tovább, mutassa a többi leckére a megfejtéseit, kíváncsian várom. (hegyi)
értékelés:

Ez egy négy éve készült kép, bevallom töredelmesen.

Nagyon, nagyon, nagyon szeretem ez a képet. Nagyon szép párbeszédet figyel meg a fotós. Nyilvánvalóan a szoros barátság az nem csak a két képen látható szereplő – talán nagymama és az unoka – kártyajáték közben, hiszen ha jól látom ott magyar kártya van, hanem ide értendő maga a fotográfusos is ebben a hármas kapcsolódásban; ő is ennek az intim helyzetnek a birtokosa, hiszen ha őt nem fogadná be a két szereplő, akkor nem láthatnánk ezeket a nagyon finom kis lektűr szituációkat, érzelmes helyzeteket. Ezáltal, hogy a dokumentum fotózásba úgy tud belehelyezkedni, hogy tulajdonképpen ő nem zavar senkit és szinte beleolvad az ott történő eseményekbe, lehetősége van rá, hogy megfigyelhessen ilyen és ilyen fajta szituációkat és ebből egy jó ötlet, egy jó viszony válik láthatóvá. Például az, hogy a kisfiú ezen az ülőpadon föláll és a kis termete ellenére a nagymamánál vagy dédnagymamánál sokkal magasabb. Egy nagyon érdekes kapcsolati helyzetet fényképez itt le a fotós és nagyon érdekes a kép ritmizálása is, mert miközben az egész kép balra szeretne dőlni a kerítésekkel és mindennel együtt, mégis valahogy pontosan a nagymama az, aki ezen a mérlegnyelven a sötét ruházatával, ülő pozíciójával jobbra visszahúzza ezt a képet. Nagyon szeretem és három disznósra értékelem. (szőke)
értékelés:

Egy klasszikus módon beállított félalakos kompozíciót látunk itt és Tünde előző munkáján is a baloldalról érkező fény az, amivel dolgozik. Talán az is lehet, hogy a műtermi helyzet, amiből egy másik változatot láttunk azonos időpontban, azonos szituációban készült és a tónusvilág, a tónusrendszer ezért hasonló. Ugyanakkor a képkivágás és az elrendezés pedig merőben más. A szintén 70-es években készült Antonioni film, amelynek az a címe, hogy Nagyítás, egy különleges és nagyon izgalmas munka, egy nyomozás hangulatvilágát idézi a kép. Maga a támaszték, ami első szemvillanásra talán nem is lenne érzékelhető, az gondolom, hogy a fényképezőgép, kamera teste, optikavédője, amely mint egy ilyen karosszék széle támasztékként szolgál részben, részben pedig tulajdonképpen furcsa, amorf takaróelemként az emberi test fedetlenségét takarja ki, amelyből csak apró, pici kis apokrif részecske villan át. Talán ennyi a hozzáfűznivaló ehhez a képhez, mert minden tekintetben professzionális az egész beállítás. De ha már eszközként használja a fotós a női test szépségét, a női test fényeit, akkor érdemes lett volna még evvel a kamerastatívval és a fényképezőgéppel picit dolgozni, játszani, hogy a gép aljzata és a statív felületek közötti átlátható tér, amelyen keresztül a mell fényei látszanak még evvel egy picit, hogy úgy mondjam szakmai szempontból lehetett volna trükközni és pusztán ezt a kép miatt mondom, hogy egy labda, egy helyzet feldobódik úgy, hogy igazából ez a kép egészének alkotó eleme és ez talán, ha a kép összes többi szegmensét nézzük és látjuk a tudatosságot, akkor feltételezhető lenne. Ettől függetlenül én úgy gondolom, hogy a kép egészében egy háromdisznós kép és csak drukkolni tudok, hogy Tünde a továbbiakban is hasonló mélységű munkákat küldjön és ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés: